Egy élet három fotelben
Aztán a terem másik végén már egy piros bársonyborítású fotel áll a fal mellett: a közlekedési miniszter bársonyszéke. Majd legvégül, a harmadik szoba főhelyén, mint egy trónus, másolatban ott a döblingi bőrfotel, a „Gondok széke”, amelyben a végzetes golyót koponyájába röpítette.
Nem mintha a kiállításrendezők valamiféle ívként akarnák bemutatni ezt a hatalmas életet. És mégis, valahogy ívet alkot ez a három fotel. Csorba László, a múzeum igazgatója, aki egyébként maga is írt könyvet Széchenyiről (ami az évfordulóra újólag megjelent), s egyben a kiállítás főkurátora is, azt mondja: az ívekkel az a baj, hogy ami nem illik bele, azt általában lemetszik. Így most ők is csak néhány jellemző szempontból szeretnék megvilágítani az életpályát, kérdéseket felvetni, s lehetséges válaszokat inspirálni. Ezért is lett a tárlat címe: Széchenyi világai.
A magánélet, az alkotás, a végzetes betegség, a kultusz és legvégül a 150 éve változó Széchenyi-kép az, amelyre napvilágot kívánnak vetni. A magánélet szempontjából azt a kérdést vetik fel, hogy törvényszerű volt-e kiválása? Persze, nem lehetett az. Volt benne valami rendellenes. Hiszen a kiváltságos rend tagjaként Széchenyi leélhette volna az életét akár katonaként is, majd pedig visszavonulhatott volna birtokaira. Így is indult ez az élet: egy ígéretes katonapálya bontakozott ki legelébb. Tizennyolc évesen ott harcolt a nemesi felkelőkkel Napóleon ellen a győri csatában, majd Lipcsénél is, ahol bátorságáért maga Wellington tüntette ki. Itt van a tárlóban az a Szent Márton és Lázár Kereszt, amelyet Napóleon legyőzője tűzött az ifjú Széchenyi mellére, ki azt – mint egy festményen is látjuk – büszkén viselte. Széchenyi és a virtus? A mai közvélekedésben már nehezen kapcsolódik öszsze ez a fogalom a forradalomba beleugrani nem akaró, s Kossuthoz képest a megfontolt lépések politikáját támogató gróffal. Pedig bizonyára a huszáros bátorságnak, sőt a virtusnak is köszönhetjük a Lánchidat és az Akadémiát. Legalábbis ezt gondolja a látogató, ha már gondolkodásra inspirálják. Sőt, még különösebbeket is gondol: talán egyszer egy kiállításon a zseniális kitörésekre és vad zuhanásokra képes psziché felől is érdemes volna megközelíteni Széchenyi életét és alkotásait. A Napló Széchenyijéből kiindulva. Nem az őrültségre gondolok, hanem csak arra a rendellenességre, amely érzékennyé tette a cselekvésre. Ez a kiállítás csupán felveti ezt a nézőpontot.
A számtalan Széchenyi-alkotás közül itt most a legnagyobbra koncentrálnak, a Lánchídra, amely a többit is jelképezi. Agyagdarab a híd alapjából, egy eredeti láncszem, tervváltozatok a tárlókban. Talán nem is azt kellene mondani, hogy jelkép ez a híd, hanem hogy valamiképp csomópontja a törekvéseinek. A tárlat e része épp azt akarja bemutatni, hogyan következett egyik találmány a másikból. A híd öszszekapcsolódik a gazdasági fejlődéssel, melyet Széchenyi más területeken is ösztönzött, például a malomipar, a selyemipar, a gépipar területén, vagy éppen írásaiban, melyek közül a kor szó szerinti bestsellere lett a Hitel. De a híd a társadalmi változások kikényszerítője is, hisz itt lépett életbe először a nemesség által is fizetni köteles hídbárca. És a híd tette igazi fővárossá Pest-Budát, melyet épp Széchenyi nevez először Budapestnek. „Magyarország szíve Pest és Buda. (…) A szívet nem helyezhetem máshová, de megszépíthetem” – írja. A híd azonban sürgette a Duna szabályozását és feltérképezését, a „Duna-mappációt”, ami kereskedelmi utakat nyitott az országnak. Miáltal fontossá vált a hajógyártás. A gazdasági felemelkedés pedig előmozdítója lett a nemzeti felemelkedésnek.
És a híd az a szellemi objektum, amelyben Széchenyi a saját sorsát is látta. Amikor 1848 nyarán, az utolsó láncsor beemelésekor az emelő csigasor egyik eleme elpattan, s a szerkezet a Dunába zuhan, önnön végzete tárul fel előtte. Önveszélyes depreszsziója felerősödik, s szeptember elején a döblingi elmegyógyintézetbe vonul. A hidat soha többé nem látja. A döblingi éveket bemutató harmadik terem betegsége és halála titkát igyekszik megfejteni. Korabeli leírások alapján ma úgy vélik, hogy a cikloid pszichózisnak nevezett határeseti személyiségzavar lehetett Széchenyi „betegsége”. Halálának titkára is meglehetősen egyértelmű válaszlehetőséget kapunk a kiállításon – mindazon teóriákkal szemben, amelyek politikai gyilkosságot feltételeznek. Kéziratban bemutatják, s egy monitoron videoárnyjáték formájában dramatizálják is Tolnay Antal nagycenki plébános feljegyzését arról, hogyan mesélte el neki Széchenyi az öngyilkosság biztos módozatát. S mint a halál körülményeiből kiolvasható, ezt a módozatot követte aztán 1860. április 7-ről 8-ra virradó éjjel.
A többi már az utókor dolga, mely érdekei szerint magyarázza a halhatatlan életet. Érdekes egyébként, hogy Széchenyi igazi arcát soha nem ismerhetjük meg, fénykép ugyanis nem készült róla. Első köztéri szobrát egy hónappal halála után a birtokaihoz tartozó Pusztacsaládon állították fel, Szent Istvánná formálva közismert öregkori portréját – másolatban ez is látható a kiállításon. Az Akadémia előtti szobrát 1880-ban állítják fel. Liszt Ferenc zongoradarabot ír, az Akadémia múzeumot rendez be Széchenyi emlékére, a politikai kurzusok pedig mindig – kivéve a Rákosi-kort – megtalálják életének és művének azt az üzenetét, amit zászlójukra lehet tűzni. Így lett a „legnagyobb magyarból” napjainkra „Hídember” és Széchenyi-terv.
