A szerzetes időívei
– Jó itt élni?
– Itt, Magyarországon?
– És Pannonhalmán, a Szent Mártonhegyen.
– Szeretek itt élni. Néha nem könnyű. Pannonhalmán azért egy kicsit könnyebb, mint úgy általában Magyarországon. Az egyén életszemléletén is múlik persze, hogy mennyit enged beszűrődni magába a számára érthetetlen és értelmetlen dolgokból. Igen emlékezetes példa volt számomra Békés Gellért atya, aki a rendszerváltásig Rómában élt. Utána hazajött egy alapvetően más morális állapotú, indulatosabb és sok kisszerűséget felmutató országba. Ám ő itt is ugyanúgy élt, mintha Rómában élne. Ugyanazzal az eleganciával, nyitottsággal, nagyvonalúsággal. Vélhetően azt vallotta: ami ellen nincs eszköze az embernek, arról nem kell tudomást vennie. Ettől persze még ezek a bántó dolgok léteznek, de nem méltóak rá, hogy hozzájuk igazítsuk az életünket.
Varga Mátyás bencés szerzetes Pannonhalmán. Magyar irodalom és francia szakos tanár, a Pannonhalmi Szemle szerkesztője, és az ország talán legizgalmasabb összművészeti fesztiváljának, az Arcus Temporumnak (Időívek) az igazgatója.
És költő. Egy humanista, aki saját verseivel szemben viszont kegyetlen és kíméletlen. Kész könyve kéziratát is törölte már a számítógépből és az emlékezetéből is, mert nem volt elégedett vele.
Az ezeréves monostor vastag falai között, a szerzetesi cellában teremtett magának megkapó szellemi szabadságot. Titkon kilesem, milyen könyvet emel le a polcáról, amikor fotós kollégám erre kéri: Takáts Zsuzsa verseit. Nádas Pétert, Esterházyt.
Zalaegerszegen született, vallását gyakorló és „szociálisan nagyon érzékeny”, egyszerű családban, unokatestvére a pannonhalmi bencés gimnáziumba járt, őt is oda szánták a szülei. Ám neki akkor nem tetszettek a nagy hálótermek, idegennek érezte a vidéket. Győrt érdekesebbnek találta, s az ottani bencés gimnáziumba került. A városnak azt a kulturális korszakát élte meg, amikor Markó Iván balett-társulatot alapított, a színház művészeti munkáját Törőcsik Mari jegyezte. Akkor még orvosnak készült, sokat kísérletezett a biologikumban – ahol „még a kutyapreparálást is kipróbáltuk, bűzlött tőle az egész kollégium” –, de a művészetek iránti kíváncsiság is egyre erősebben munkált benne. Két év alatt ábécésorrendben végighallgatta a megyei könyvtár teljes komolyzenetárát. A családból hozott szociális érzékenységét pedig egy tolókocsis asszony segítésében gyakorolta, teljesítette ki. Naponta vitt neki ebédet, és beszélgetett vele.
Harmadikos gimnazistaként Lengyelországba utazott a barátaival, a tengerig akartak eljutni. Útközben Krakkó mellett laktak egy bencés kolostorban, ahol együtt vacsoráztak és imádkoztak, beszélgettek a szerzetesekkel. Varga Mátyás köztük maradt a kirándulás idejére, ott várta meg, míg társai visszatérnek a tengerpartról. A következő évben elment az egyszer megtagadott Pannonhalmára, körülnézett és akkor már sokkal jobban tetszett neki. Jelentkezett a teológiára. Aztán következett másfél éves sorkatonaság Lentiben, a harckocsizóknál.
– Korábban elképzelni sem tudtam, hogy a szülővárosomtól karnyújtásnyira létezik egy ennyire más, öntörvényű világ – mondja. – Nehéz és fontos iskolát jártam ki harckocsizó egyenruhában. A hasznát az egyetemi évek alatt vettem, amikor – már papként – bekapcsolódtam a börtönmisszióba. Nem téríteni, hanem segíteni mentem a Kozma utcába. A katonaélet jó szolgálatot tett a börtönvilág megértéséhez, majd rengeteget tanultam az elítéltektől. Először is azt, hogy: ne ítélkezz. Ne ítélkezz, mert semmit sem tudsz az emberről, aki bűnös. Aztán megtapasztaltam, hogy a benti és a kinti élet közötti különbség nem feltétlen az érdemeken múlik. Az írók közül is szinte csak Dosztojevszkij értette, tudta: aki kívül van a rácsokon, az nem biztosan azért van kinn, mert jobb annál, aki benn van. Sikerélményem, hogy egy etióp fiúnak kegyelmet tudtam adatni Göncz Árpád köztársasági elnökkel. Megerősödött bennem, amit már korábban is gondoltam: amíg te meg nem tettél mindent azért, hogy a másikat elfogadd, addig fölösleges is bármit várni tőle. Neked kell először kilépned a sáncaid és az álarcaid mögül. Én a börtönmisszió idején tanultam meg szeretni a cigányokat. Olyan közegben nőttem fel, ahol nem voltak cigányok. A hadseregben találkoztam velük először, onnan vegyes élményeket őriztem róluk. A börtönben azonban már nemcsak a félelmeimet oszlattam el velük szemben.
Varga Mátyás idei Arcus Temporum fesztiváljának talán legőszintébben sodró előadása volt a pannonhalmi Boldogasszony-kápolnában a romaballadákat bemutató cseh énekesnő, Ida Kelarova estje. Ennyi hitelesen mély fájdalom és ennyi féktelen öröm egyetlen előadásból sem szakadt ki. Talán furcsa, de ebben az estben nemcsak a művész, hanem a fesztiváligazgató személyisége is erőteljesen benne volt.
A „ne ítélkezz” gondolata, erkölcsi parancsa újra meg újra visszatér beszélgetésünk során. Varga Mátyás messzire és mélyre vezeti vissza e szentencia gyökereit.
– Nem szokás tudni – fejtegeti –, hogy miként alakult ki a szerzetesség. A IV–V. században, azt követően, hogy a kereszténység bekerült a hivatalosan elfogadott vallások közé, és túl közel merészkedett a politikai hatalomhoz, néhányan tiltakozásul kivonulnak az egyiptomi sivatagba, a senki földjére. Úgy gondolták, hogy a társadalmi betagozódás, a kritikai szerep elvesztése, feladása súlyos tévedés. Ennek a sivatagi spiritualitásnak a legfontosabb eleme szerintem éppen a mások feletti ítélkezés gyakorlatának az elvetése.
Varga Mátyás költészetében a nagy gondolati, filozófi ai ívek érzékletes, tapintható képekké formálódnak. Novícius korában a Pannonhalmán vendégeskedő Jelenits István piarista szerzetes-írónak mutatta meg először ezeket a költeményeket, akinek tetszettek, de nem lelkesítették őt eléggé. Az egyetemen Balassa Péter kérdezte tőle: mondd, te nem írsz? Elolvasta a verseket, és azonnal azt mondta: ezek nagyon jók, publikálni kell őket. Huszonnégy verse volt ekkor, egyik napról a másikra jelentek meg a legjobb folyóiratokban. Egyházi kiadóhoz nem vitte őket, mondván: ott elsőbbségük van a szerzetes szerzőknek, de ezek a művek nem arra valók, hogy könnyen megjelenjenek, járják csak be a maguk civil útját.
Gyorsan bejárták. Az első kötet hónapokon belül napvilágot látott. Nem sokkal később Loran Gaspar, az erdélyi származású tekintélyes francia költő le is fordította őket franciára. A leghosszabb út című kötete előszavában pedig azt írja Gaspar Varga Mátyásról: „Megmaradni éhesnek, befejezetlennek, elfogadni az ember végességét, de mégis továbbmenni, és fáradhatatlanul kutatni nyitottan, végtelenül nyitottan lehetőségeink határait, keresni, meddig mehetünk el az érzékelésben, a tapintásban, a gondolatban, milyen távolra és milyen közelre juthatunk általuk.”
Él egy szerzetes a pannonhalmi monostorban, aki tud küzdeni emberekért és dolgokért, de nem tud küzdeni emberek és dolgok ellen, mert nincs hozzá eszköztára, dolgozik, imádkozik egy erős közösségben, s messzire ellát Szent Márton hegyéről.
Térben és időben egyaránt.
