És persze Munkácsi Mártont, aki az 1920-as évek legvégétől az 1950-es évek elejéig valóban világhírű volt. Mert a legjobb lapok közölték képeit, sokat keresett, nagyon exkluzív témákra küldték rá – és persze azért is, mert nagyon jó fényképész volt. Önmítoszépítő tevékenysége is körülbelül Robert Capáéhoz mérhető. Nagyon korán rájött: a legfontosabb, hogy beszéljenek az emberről. Majdnem mindegy, mit. Hiszen ettől tud a művész az érdeklődés középpontjába kerülni. Ettől lesz eladható – nemcsak a műve, az élete is. Munkácsi mégis elszegényedve, hovatovább elfelejtve halt meg. A folyamatosan megjelenő, előbb karcsú, majd egyre testesebb albumok nyomán azonban elkezdett, ahogy Kincses fogalmaz, „visszafontosodni” az életmű.

Nemcsak a nagyközönség, a szakma sem tud eleget a kiváló magyar fotósokról. Bár személy szerint örül annak, hogy hatalmas hírverés előzte meg a csütörtökön a Ludwigban nyílt Munkácsi-tárlatot, azt viszont már nem tartja korrektnek, hogy a többi fontos kiállításról alig esik szó. Például a Mai Manó Házban két hét múlva megnyíló Escher Károly-tárlatról. Pedig Escher is az Est-lapoknál kezdett dolgozni, épp ő volt a Berlinbe távozó Munkácsi utóda a cégnél, ő töltötte be a mindig bevethető száguldó fotóriporter funkcióját. Ráadásul semmivel sem volt kisebb tehetség, mint elődje. Csak épp nem ment el Berlinbe, később pedig New Yorkba sem. Két olyan életműről van szó, amelyek nyugodtan összevethetők. Mégsem vetjük össze őket.

– Ez nemcsak fotográfiai kérdés. Azt is feszegethetnénk, vajon képesek vagyunk-e pozitív irányba alakítani önképünket, önbecsülésünket, vagy megelégszünk a fél téglával mellet döngető hangoskodással, hogy itt van egy világhírű hazánkfia!? Miközben az itthon maradottak továbbra is ismeretlenek maradnak a széles publikum számára... A nekibuzdulást, amivel most száz dobos kétszáz dobverővel veri a tamtamot, el kéne osztani tízzel. Tízen verjék csak tovább a Munkácsi körüli habot, a többieknek viszont adjunk egyegy méltatlanul agyonhallgatott fotóst, mondjuk Pécsi Józsefet, Eschert, Balogh Rudolfot, Vadas Ernőt, Reismann Mariant. Hogy végre velük is történjen már valami! – mondja Kincses.

A szakember állítja: ha nem biztosítják a tehetség megélésének, kibontakozásának összes feltételét, akkor az elsatnyul, elpusztul – vagy valaki elviszi olyan tájakra, ahol mindez másképp van. Jó példa erre André Kertész esete, aki, míg itthon volt, nem tudott igazán érvényesülni, mert bár megjelent olykor-olykor néhány képe lapokban, banktisztviselőként kellett dolgoznia a megélhetésért, ráadásul még munkamódszereibe is megpróbáltak beleszólni. Aztán, miként akkoriban rengeteg művész, tudós, ő is elment Budapestről, meg sem állt Párizsig. Nem sokkal érkezése után már önálló kiállítást rendezhetett, elindult a karrierje. Ha Kertész már hetvenévesen elhunyt volna, Kincses szerint talán a kutya sem foglalkozna ma vele. Amerikában sem fogadták el igazán, egy középszerű magazin fotóillusztrátoraként dolgozott évtizedeken keresztül. John Szarkowski azt írja önéletrajzában, mielőtt véletlenül találkozott volna Kertésszel, azt hitte, a művész régen halott már. Ezután jött a nagy tárlat a New York-iMOMA-ban (Museum of Modern Arts), Kertészt megszállták a gyűjtők, a múzeumok. Tévedünk viszont, ha azt gondoljuk, a kései karrier boldoggá tette. Egyszer New Yorkban azt mondta Kincsesnek, már nem érdekli az egész, és keserű költői kérdést tett fel: ha eddig nem ismertek, akkor most meg mit akarnak?

– Ha Magyarországon marad, akkor szinte semmi – válaszolja Kincses a kérdésre, miszerint egy mai magyar fotósnak milyen esélye lehet, hogy Munkácsiéhoz, Capáéhoz hasonló pályát fusson be. – Ha elmegy, akkor ugyanolyan, hiszen a maiak sem kevésbé tehetségesek, mint a korábbiak. Szerintem viszont elfogadhatatlan és felháborító, hogy ma Magyarországon az infrastruktúra, amely a művész és a közönség között közvetítene, olyan, amilyen. Gondolok itt a galériákra, ügynökségekre, archívumokra, egyetemekre, de még a szerzőkre is. A mai magyar fotográfi ában olyan mértéktelen a dilettantizmus, a szervezetlenség, hogy hiába vannak eredményeink, hiába rendezünk jobbnál jobb kiállításokat, hiába adunk ki a korábbiaknál sokkal jobb minőségű könyveket, hiába biztosított a fotósok oktatása a középszinttől a doktorátusig – alig tud eljutni a kortárs fotó a közönséghez. Például azért, mert a közönség maga sem tudja, mit érdemes keresni – állítja Kincses.

Amíg nem lesz a hivatalos kultúrpolitika preferált célja, hogy minden művészeti ág, így a fotó terén is megoldja azt a fajta menedzsmentfeladatot, ami elsősorban az államé, és csak másodsorban a privát szféráé vagy a művészeké, addig Magyarországnak nem lesz világhírű fényképésze. Lesznek, illetve lehetnek néhányan, akik az árral szemben haladva kibrusztolják maguknak az érvényesülést, de ez nagyon esetleges. Egy művésznek nem az a feladata, hogy a saját autója csomagtartójában vigye a képeit Brüsszelbe, Párizsba – hanem hogy alkosson. Kell egy réteg, akinek az a dolga, hogy ezeket az alkotásokat megfelelő szakmai szempontok szerint megítélje, közvetítse, nyilvánossá tegye, eladja. Hazánkban ma ezres nagyságrendben működnek alkotó fotográfusok. A komolyan vehető galériákat viszont egy kézen meg lehet számolni. Kincses szerint nyolc-tíz művészre kellene jutnia egy-egy fotógalériának, mely minden oldalról menedzselné a hozzá tartozó alkotókat. És kellenek értő befogadók is.

– Nemcsak tőlünk nyugatra van ez nagyonmásképp.Mitől ismertebb amai szlovák fényképezés?Mitől népszerűbb a világban a cseh avantgárd fotó, mint a magyar? Mert ott akad néhány olyan ember, aki az életét tette fel arra, hogy hazája fotóművészetét a rendelkezésre álló összes eszközzel népszerűsítse. Ők nem elégszenek meg azzal, hogy az országuk konzulátusának alagsorában felakasztanak néhány képet, amit véletlenül megnéz úgy 30-35 ember, hanem megkeresik a komoly galériákat. Hát hol vannak ezek az emberek Magyarországon? – kérdezi Kincses.

És mi is csak hümmögünk: tényleg, hol?

André Kertész Bisztróban című képe 1927-ből