John Lennon születésnapjára
Nemrégiben, a zene világnapján a magyar köztelevízió főműsoridőben Martin Scorsese fi lmjét vetítette a Rolling Stones New York-i gálakoncertjéről. A film azt is bemutatta, amikor Bill Clinton volt amerikai elnök, a hatvanas évek diáklázadásainak egykori szakállas diákja széles mosolylyal járul Ő Sátáni Felsége, Mick Jagger elé, és mint vendég és egy jótékonysági akció fővédnöke előbb szívélyesen üdvözli, majd széles mosollyal fényképezkedik is a 67 éves „fenegyerekkel”.
Utána a felesége (a mai amerikai külügyminiszter) és gyermekük is részesül ebben a kegyben, s mindaz a sok politikus és híresség is láthatóan boldog, aki abban a megtiszteltetésben részesül, hogy ott állhat korunk bálványainak közelében. Aztán a banda a húrok közé csap, s még mindig felkavaró, ahogy megszólal a mocskos rock and roll, aminek se a földszinten tomboló, trendin öltözött yuppie-k, se a páholyokban ékszereiket villogtató establishment tagjai nem tudnak ellenállni.
A tomboló közönségen pásztázó kamera képeit látva önkéntelenül John Lennon, a másik pimasz gazember, az egykori liverpooli utcagyerek jutott eszembe, aki a hatvanas években, Londonban, ugyancsak egy színházteremben játszva a brit anyakirálynő és a királyi család tagjainak jelenlétében így szólt a színpadról a közönséghez: „Akik az olcsó helyeken ülnek, verjék össze a tenyerüket… akik pedig a drága helyeken, azok zöröghetnek az ékszereikkel!”
Ezt az akkor még tradíciókat megkérdőjelező, társadalmi tabukat döntögető, bátor fricskát azóta is gyakran emlegetik. Aztán eltelt néhány év, s a társadalom egyre jelentősebb része már nemcsak megtűrte a Beatlest, és „ikertestvérét”, a Stonest, de a zenészek a korszak – az ellenkultúra, az ifjúsági lázadás – vezéralakjaivá váltak, a diákforradalom új himnuszait énekelték.
A korszak hivatásos forradalmárai, Castro, Che Guevara, Mao vagy a bolsevikok utódai mind a saját forradalmuk exportjáról, s eszméik világméretű elterjesztéséről álmodoztak, de a kontinenseken valóban áthömpölygő „forradalmi” – zenei-szociális-kulturális-politikai – változásokat mégis az olyan új bálványok készítették elő, s kürtölték világgá, mint Bob Dylan, John Lennon vagy Mick Jagger. Fellépésük, munkásságuk nyomán az addig lokális új ifjúsági zene globálissá vált, s ezt az új zenei nyelvet, s a segítségével megfogalmazott lázító gondolatokat a hatvanas évek végén már százmilliók értették és utánozták Londonban, Berlinben, Párizsban, New Yorkban, Los Angelesben vagy San Francisco utcáin.
A régi vágású politika természetesen mindezt nem tűrhette, s a hatvanas évek végén a regnáló kormányok és titkos szolgálatok mindent elkövettek, hogy a rock and roll lázadókat, az ellenkultúra új ikonjait, az utcai tüntetőkről éneklő, a felvonulások élén menetelő, a szabadság új dimenzióit hirdető zenészeket (ebbe nemcsak a politika, de a szex, a kábítószer, a rock and roll „szentháromsága” is belefért) móresre tanítsák.
A Rolling Stones tagjait bilincsbe verve mutogatták a tévében, és számos más rocksztárhoz hasonlóan a vietnami háború ellen tüntető John Lennon is a célkeresztbe került. Miután megírta a háborúellenes békemozgalom új himnuszát (Give Peace A Chance) csaknem egy évig harcolt Nagy-Britannia politika rendőrségével, majd – miután a vietnami háborúban való brit részvételmiatti tiltakozásul visszaküldte a királynőnek az 1965-ben kapott lovagi címét – úgy döntött, hogy elhagyja hazáját, s New Yorkba költözik. Ám a hetvenes évek elején, a nagy lavór túlsó oldalán sem fogadták tárt karokkal a békeaktivistát és politikai felforgatót.
A vietnami háború kellős közepén Lennon személye, zenéje, jelenléte hetek alatt veszélyessé vált. Ezért megérkezésétől kezdve spicliket állítottak rá, a CIA és az FBI is fi gyeltette, Nixon elnök személyes ügynek tekintette elnémítását. A hatóságok 1971 nyarától megpróbálták ellehetetleníteni azt az énekest, aki immár afféle modern népi hősként tömegek élén menetelt, felforgató (I Don’t Wanna Be A Soldier Mama, Working Class Hero), lázító dalokat (Attica State, Sunday Bloody Sunday, The Luck Of The Irish), békehimnuszokat (Happy Xmas, War Is Over, Imagine) énekelt, tiltakozó gyűlések dalos szónoka volt (Power To The People), harcolt a fehér és fekete kisebbségek jogaiért (Woman Is The Nigger Of The World) , a bebörtönzött radikálisok kiszabadításáért (John Sinclair, Angela), s a legjobb úton haladt, hogy a Kennedy testvérek után Amerika és a felnőtt korba lépő babyboomer generáció új vezéregyénisége legyen.
A vietnami háború folytatásában érdekelt amerikai politikai és katonai vezetés, a titkos szolgálatok, az establishment azonban mindent elkövetett, hogy a kenti egyetemen eldördülő, négy diák halálát okozó sortűzet követően a hetvenes évek elején az ifjúsági lázadást végleg elfojtsák, a diákmozgalmak utóvédharcait likvidálják, s a campusokkal, az utcákkal együtt a lázítókat és lázadókat is elnémítsák.
John Lennon az utolsók egyikeként, 1972 után „hallgatott” el, amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy ha nem fogja be a „pörös száját”, akkor a Nixon-kormányzat kitoloncolja, s ehhez a legapróbb ürügy is elég lesz.
Lennon 1973-tól az ifjúsági lázadással egyetemben ezért tűnt el a politikai színtérről, de ezt követően még három évig kellett harcolnia a hatóságokkal a letelepedést jelentő zöld kártya megszerzéséért. Eközben házassága, családi élete is kaotikussá vált. Másfél évre Yoko Onóval is elváltak az út jaik, Lennon vad tivornyákba kezdett, a kábítószerekhez, a haverokhoz menekült, s nem írt új dalokat. Nem lett rock and roll partizán, élete inkább vég nélküli partizás volt, amely akkor ért véget, amikor második fia, Sean születése (1975. október 9.) után, 1976-ban az új amerikai kormányzattól megkapta a letelepedési engedélyt.
Hogy ennek a politikai gesztusnak volt-e valamilyen alku a hátterében, s ha igen, akkor az milyen kompromisszum után jött létre, nem tudjuk. Csupán az biztos, hogy Lennon a következő éveket a New York-i Dakota-házban, a világtól szinte teljesen elzárkózva, kisfia nevelésével, „háziasszonyként” töltötte el. Dalokat nem írt, a társadalmi-politika életben nem vett részt, a popvilág eseményei hidegen hagyták, régi zenésztársaival ritkán érintkezett. Még a Beatles egykori tagjaival sem tartott szorosabb kapcsolatot.
A személyét körülvevő mítosz azonban tovább élt, sőt egyre erősödött, mert a hatvanas évek eseményeinek sorjázó tizedik évfordulóján Woodstock népe (amelyből időközben megszületett az új amerikai középosztály) Lennonból nemcsak nemzedéki, hanem nemzeti, sőt nemzetközi bálványt csinált. A rock and roll legnagyobbjai közül ekkor már sokan egy égi zenekarban játszottak, mások visszavonultak, ismét mások a show-biznisz részévé váltak, Lennonról azonban az egykori szép és „hősies” emlékek tovább éltek. A tinibálványról, az ellenkultúra ikonikus alakjáról, a protest és békemozgalom aktivistájáról, aki megtestesítette mindazt, ami a macskajajos hetvenes években elveszni vagy elmosódni látszott. Lennon a nagy visszatérésre 1980-ban kezdett el készülődni. Friss, új zenéket hallgatott (főleg a jamaicai reggae és a katakomba „meleg” diszkókban játszott első techno felvételek hatottak rá), s készült a közéleti szerepre is. Novemberben – ötévnyi hallgatás után – feleségével közösen új albumot adott ki, s meghívást kapott egy kormányzat elleni nagy utcai tüntetésre is. Yokóval már a repülőjegyeket is megvették, hogy december 13-án Los Angelesben egy százezres szakszervezeti tüntetés élén meneteljenek és újra a régi dalokat énekeljék.
Az összeesküvés-elméletek hívei máig vallják, aligha lehetett véletlen, hogy december 8-án este egy – korábban a Beatles és Lennon zenéjét nem is kedvelő – „fanatikus”, Mark David Chapman a Dakota-ház bejárata előtt lelőtte. Chapman a pisztoly elsütése előtt a fejében éppúgy hangokat hallott – Tedd meg! Tedd Meg! Tedd meg! –, mint Sirhan B. Sirhan, aki 1968-ban hasonló módon végzett Robert Kennedyvel, az elnökjelölttel, aki bizonyos kormányzati körök számára éppúgy kezdett veszélyessé válni, mint ahogy Lennon váratlan politikai fellépése is komoly kockázatot jelenthetett azoknak a fegyverkezési versenyben érdekelt amerikai politikai és katonai köröknek, akik a csillagháborús rendszer hadrendszerbe állításával készültek a maguk képére formálni a kétpólusú világot.
John Lennon immár harminc éve halott, de neve időközben fogalommá, alakja jelképpé vált világszerte. Nem lehet kétséges, fellépésével, munkásságával megváltoztatta, jobbá formálta a világot. Épp ezért nem csupán fantáziajáték, ha legendás dalát idézve elképzeljük – a Rolling Stones-ról szóló filmet is felidézve –, hogy vajon ő ma, hetvenévesen hogyan élne? Visszavonultan az emlékiratait írná vagy a béke nagyköveteként járná a világot? Csatlakozott volna a környezetvédőkhöz, az antiglobalista mozgalmakhoz vagy a rajongás és elismerés minden pillanatát kiélvezve csicskáztatná a politikusokat, mindhalálig játszva azokat a dalokat, amelyekkel belopta magát százmilliók szívébe, emlékezetébe? Nehéz e kérdésekre a válasz, mert sajnos az Imagine szövege még négy évtized múltával is aktuális, ahogy Lennon legtöbb dala sem veszített érvényességéből.
Tény az is, hogy Lennon dalai mára művészi értelemben is klasszicizálódtak (egyik-másikat globális népdalként éneklik világszerte), s az életművet sem csak könyvekben elemzik, hanem egyetemeken, főiskolákon is tanítják. Emlékét, hagyatékát számos városban múzeumok, könyvtárak, szobrok, parkok őrzik. Az idén Magyarországon is állítottak neki emléket, 2010 októberében Sopronban avatták fel életnagyságú mellszobrát (ifj. Szlávics László alkotása) a zeneiskola udvarán, s remélhetőleg hamarosan egyetemi kurzusokon is tanítják majd. Életműve ugyanis ma már a XX. század kultúrkincsei közé tartozik, Lennon pedig bekerült a halhatatlanok panteonjába. S nemcsak a Rock And Roll Hírességek Csarnokába. 2002-ben szülőhazájában a történelem nagyjai közé is beválasztották, mert a BBC szavazásán Lennon is bekerült a tíz legnagyobb brit személyiség közé, akik közül csak hárman – Winston Churchill, Lady Diana és John Lennon – éltek a XX. században.
John Lennon 70. születésnapjáról ennek megfelelően nemcsak a hazájában, de világszerte igyekeznek méltó módon megemlékezni, mert vannak gondolatok, személyiségek, találmányok, márkák, amelyek örökre megváltoztatták a világot. John Lennon is ilyen volt.
