Pedig elvileg pontosan tudná a receptet. A kisregény vége felé írja, mikor is a vuzlovai pályaudvaron meglepi a fölismerés: „az öröm és nyugalom alapja éppen az ezernyi felesleges, szabálytalan, skizofrén dolog nagy, logikus összekapcsolódása”. Nem lenne nehéz mindezt az alkotásra, ezen belül is a zsadani prózára alkalmazni. Pláne hogy így folytatja: „azáltal, hogy valamiféle egységgé állnak össze, végre fogalmat alkothatsz arról, mi a boldogság, mi az élet, s ami a lényeg – mi a halál”. Elvileg ezt egy 19 éves már nem kamasz, még nem felnőtt narrátor foglalja össze, aki némiképp szerencsétlenül az íróval azonos nevet visel, de azt már rég megtanultuk, hogy az efféle egyezések, miképp az életkor is, a fikcióban nem sokat számítanak. A regény: külön világ.

Hanem az egység.

Merthogy szabálytalan és skizofrén dolgokkal igencsak el vagyunk látva. Ezeket nevezi némiképp eufemisztikusan stílusbravúroknak a fülszöveg, ésmár-már bohózatszerű, abszurd komikumról ír. Nem tudok vele egyetérteni. Szerhij Zsadan kisregénye az utóbbi évek egyik legszomorúbb, leginkább sivár képet felmutató könyve. Talán épp azért, mert helyenként abszurd komikumnak is felfogható. Máskülönben a szöveg igazi csemege az ambiciózus kritikusnak, hiszen számtalan mindent láthatunk bele: a posztkommunista Ukrajna paródiáját, a minuciózusan feltüntetett dátumok és időpontok miatt a lektűrökkel való cinkos összekacsintást, generációs látlelettel súlyosbított kultregényt és számos posztmodern gesztust. Mert van itt minden: a Depeche Mode áltörténete, kommunista álbrosúra a bombakészítés ábécéjével, négy Bevezető és négy Utószó. Ha akarjuk, mindegyiket nevezhetjük stílusbravúrnak – önmagában. Csakhogy mi a „nagy, logikus összekapcsolódásban” lennénk érdekeltek.

Enélkül a stílusbravúr ugyanis nem több öncélú tűzijátéknál. A rádióműsor köré írt, hosszú oldalakon hömpölygő De Stonesé vagy a Roxetté is. (Egy árva utalást találunk még a brit zenekarra: az egyetlen dolog, amit a sehol másutt nem említett DM-lemez volt. Ám ez címadó, egész könyvet összefogó szimbólumnak édeskevés.) A brosúra beékelése is inkább hirtelen támadt ötletnek tűnik, semmint a regény szerves részének: bármi más állhatna a helyén. Ugyanúgy semmi sem indokolja az amúgy hömpölygő szöveg folytonos felszabdalását, az időpontok jelzése ugyanis nem ad semmilyen értelmezési pluszt. Inkább zavaró, hogy pergő párbeszédeket csak azért vág kettőbe, háromba Zsadan, hogy jelezhesse: negyed-, fél vagy akár egész óra is eltelt időközben. Nem indokolt a négy Bevezető sem, így a négy Utószó is inkább kamaszos, írói trükknek tetszik. Ráadásul az egyik szereplő, Kakaó szála teljes egészében elhagyható lenne. (Igaz, akkor elvész a valóban mulatságosnak és stílusbravúrnak tekinthető rész, az amerikai prédikátor beszéde és annak sajátságos fordítása. Ám ennek sincs folytatása a későbbiekben, így szerepeltetése szintúgy öncélú mulatságnak tűnik.) Mindezek egy, az önfegyelmet még csak kereső író önkéntelen nagyzolásának, kósza ötleteinek, egy szóval: kapkodásnak tűnnek. Vaktában elsütött próbálkozásoknak. Mit bír el még a műfaj? Mi jut még az eszembe? A hatást csak fokozza a szabadszájúnak, lezsernek álcázott, ám főként a belső monológok esetén roppant manírosnak mutatkozó nyelv. Egység híján viszont nincs befejezés. Se végkifejlet, se katarzis. Ezért Zsadan egy idő után nem tehet mást, egész egyszerűen sorsukra hagyja szereplőit egy igencsak nyitott, a semmibe ellibegő zárlatban.

A szabálytalan, skizofrén dolgok kimetszésével viszont csak a sovány, egy novellára is alig elegendő történet marad. Három srác keresi a barátjukat, hogy elmondják neki, meghalt a mostohaapja. Eközben belepillantunk Ukrajna nem túl rózsás hétköznapjaiba, ahol mindenki vedel, mint a gödény, és mindent valami levakarhatatlan szürkeség borít: a kilátástalanság és valami derűs önsajnálat máza. A folytonos ivászat és a folytonos szürkeség miatt Zsadan nem is nagyon tudja egyéníteni a szereplőit: minden és mindenki összerotyog egy lázadásra, de beletörődésre is alkalmatlan masszában. Ahol még a szex is elveszti ízét, funkcióját (ellentétben az eddigi generációs regényeknél, ahol viszont tobzódnak benne a szereplők).

A Depeche Mode mindezek ellenére alkalmas arra, hogy megcsillogtassa a ’74-ben született, s eredetileg költőként indult Zsadan tehetségét. Egy-egy kép ugyanis feledhetetlen: amár említett vuzlovai állomáson agyba-főbe vert Kutya torkából kipottyanó pisztrángok, Molotov kb-tag mellszobra, amelyhez – mint pótapjához – hozzábújik egy kamasz lány, a sodródás lassú, sehova nem vezető melankóliája. Eleven, szomorú, ám igencsak egyenetlenül megírt történet a De peche Mode. A sok részegség ellenére kijózanító könyv. Absztinenseknek viszont nem ajánlom.