De nem érdemes a legendásító és kultuszképző hajlamnak engedni. Nem mintha nehéz volna Tőzsér Árpád életéből és úgyszólván minden irodalmi műfajt hasznosító munkásságából, sokféle telítettségű életművéből igazolni egy glorifikációs eljárást, s rátalálni arra a kánonteremtő, paradigmatikus alakra, aki oly természetesen lehet jelen a Kossuth-díjasok, meg a Magyar Művészeti Akadémia tagjai között, sőt akár a Magyar Panteonban is.

Csak hát ebben az életműben szüntelen mozgásban, változásban van minden. Semmi sincs itt úgy adva, hogy kizárólagosnak és végérvényesnek tekinthetnénk. Jóllehet maga Tőzsér Árpád erre törekszik. Újra és újra konfliktusos, mindenfelé szétterjedő, sokértelmű kísérletek sorával akar a mindmáig hiába vágyott végérvényesre találni. Amely valamiképp magába fogná a közöst, a magyart, a kisebbségit, a közép-európait, az embert, porló pillanatnyiban az idő felettit, kézzelfoghatóban a metafi zikait. A kintit és a bentit. A valóságost és a képzeletit. A sok „így is lehet” meg „másként és másképp is van”, a sok részérvényű próbalét és próbahalál közt az abszolútra nyíló művet. Költészete, de művészete, munkásságának egésze, számban harminc körüli kötete épp ettől válik paradoxonok, ellentétek, alternatívák világává, a határtapasztalatok szüntelen mozgásban lévő halmazává, a gondolkodás és formakeresés, a hagyománykövetés és nyelvteremtés, mondjuk így: a nyugvópontra jutás küzdelmévé.

Köti mindenhová valami, de nem tartozik senkihez és sehová. Ahogy a Megtérés mondja: „Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok, / szerveim közt ökörnyál rezeg. / Delelek, állok a napon, / s hangtalan szétgyökerezek.” Egy másik versének címével szólva: Érintések kapcsolják össze mindennel. Között pozícióból. A homokóra nyakában pozícióból – ahogy az életrajzi reflexiókból fejlő Mittelszolipszizmus elhíresült metaforája ezt a boldogító és kétségbe ejtő, minden irányba nyitott helyzetet jellemzi.

A között az életmű valamennyi dimenziójában érzékelhető. Leginkább talán mégis egy összetett és messzire mutató kérdéskörben: a nyelvi beágyazottságban. Utalások, rájátszások, vonatkoztatások, idézetek sokasága, kötetnyi szerepvers hív elő formákat és beszéltet egymáson át különféle nyelvű szövegeket. Rémképekkel zsúfolt patetikusat, dermesztő obszcenitásokkal teli köznapit, száraz tárgyilagosságút, és érzékien zamatos anekdotikusat, csúfondárosan játékosat vagy végletekig fegyelmezettet, meghitt gyöngédségű közvetlent és nyersen ironikust, szarkasztikust, olykor akár egy művön belül is. Velük magukon túlmutató hasonmásokat, szemléleti mintákat követ és próbál ki: a gondolkodás, a probléma megoldás távlatait vagy segédeszközeit hasznosítja.

Fontos sajátossága az életműnek, hogy látni engedi, amitől éppen ellép, amihez képest mássá válik. Hogy soha nem feledkezik meg az előzményekről. Soha a múltról, az eredetről. Soha a maga folytonosságáról. Vagyis az életműnek erős az emlékezete. Mindig tudja mihez hűséges és mihez hűtlen. A nagyság egyik feltétele alighanem éppen ez. A másik a bátorság. Ez az erény nem egyszerűen a veszedelmekkel való szembeszállás és a terhek elviselésének erénye. Sokkal inkább erő a félelem leküzdéséhez. Erő a szüntelen újuláshoz. Hogy legyőzhesse magában mindazt, ami benne ellenáll. A bátorság a kételkedés, a tisztánlátás, a kitartás és a küzdeni tudás erénye. A nagyság harmadik feltétele az életmű tanúsága szerint az alázat. Annak higgadt és derűs belátása, hogy csak a maga mélyéig hajolva, minden magával kapcsolatos illúziót és ábrándot felszámolva, a maga nyomorultságának, semmisségének átélésével juthat el a vágyott mindenhez.