Magyarok a Bauhaus után
Más kérdés, hogy a hármas számú terem reveláció. Az A Pécsi Művészkör expresszionista festői fejezetcímet kapta és olyan élményt kínál, amely a korszakot szegről-végről ismerőket is elkápráztatja. Hogy Molnár Farkas huszonhárom évesen jól kezelte az ecsetet és a grafikusszerszámokat, hogy Stefán Henrik és Breuer Marcell jó posztaktivista képeket festett, azt korábbi kiállítások és publikációk jóvoltából tudni lehetett. Ám így, egy térben látni mindazt a zárványmodernséget, amely a szerb királyság által megszállt, de a Horthy-Magyarország által még meg nem szállt húsz körüli Pécsen diadalt aratott – nos, ezért az élményért önmagában is érdemes elmenni Pécsre.
Volt mit alakítania és kiteljesítenie Gropiuséknak, gyönyörű indulás. Ami viszont a folytatást illeti, annak demonstrálására csak korlátolt eszköz egy kiállítás. Az utolsó terem ugyan az eddigi gonddal szemlélteti plakátokban, tervrajzokban a Bauhaus-szellem itthoni utóéletét, ám a kudarc, a provincializmus és a gyalázat nem exponátum; az itthoni folytatás csak a Bajkay Éva szerkesztette hatalmas katalógusból, korábbi szakirodalomból ismerhető meg.
Molnár Farkas, ez a briliánsan sokoldalú tehetség hazajött és okos-pompás magánvillák megalkotása mellett szervezte a keresztény-nemzeti országban mellőzött modern építészeti mozgalmakat. Nagy, közületi megbízásokat természetesen nem kapott, aztán, a fasizálódó években összeroppant és addigi önmaga ellen fordult. Halálával a kenetteljes megalománia emlékműve, a Magyar Szentföld építménye úgy maradt félbe Budán, hogy az utolsó tervvázlatok már bizánci kupolával, hozzáadott gótikus ablakokkal tagadják meg mindazt, ami Bauhaus.
Wiener Tibor túlélte a szellemi erőszaktételt. Az építész, akit kommunista szervezkedés miatt többedmagával (sok magyarral együtt) távolítottak el kilencszázharmincban Dessauból, Moszkvában, majd Svájcban, Párizsban dolgozott, részt vett a spanyol polgárháborúban, és Chiléből jött vissza, hogy a felszabadulás után Sztálinváros főépítésze legyen. Korszerű városterveit sztálinira fazonigazították, ő maga „realista, közérthető (tehát nemzeti)” építészetről értekezett ötvennégyes, Szocialista realizmus című cikkében.
De mielőtt az utókor kényelmesen kérlelhetetlen erkölcsi ítélete elszabadulna: Sebők István negyvenkettőben Moszkvában eltűnt. Gropius és Moholy-Nagy munkatársa, mielőtt a Szovjetunióba ment volna, még hazalátogatott, részt vett a győri színház pályázatán. Az eredmény és társainak itthoni fogadtatása következtetni enged arra, milyen lehetőségekkel várta Magyarország.
Az építész Bánki Zsuzsanna és a textilműhely mestere, Berger Otti Auschwitzban pusztult el, a túlélők is, Pap Gyula, Bortnyik, sőt KállaiErnő, itthonmind megéltek legalább egy szakmai élet elleni támadást. A keresztény kurzus után Révai József következett, aki hosszú, részletes bekezdésekben semmisí tette meg a Bauhaust az ötvenegyes „építészvitában”. Aztán hosszú csend, az első magyar szakkiadvány hatvanháromban jelent meg Bauhaus szóval a címlapon. Az egyéni sorsok országállapotot is szemléltetnek, egy ország tárgykultúrájának, építészetének és szellemiségének az állapotát. Magyarországon így vezetett az út „A művészettől az életig”. Ha a főcím megalkotói nem is erre gondoltak elsősorban.
