Túl jó volt ahhoz, hogy bármiféle csalódásról lehessen beszélni, túl kevéssé átütő ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel lehessen „ez egy zseni!" kiáltással kalapokat hajigálni. Túl könnyen lehetett elfelejteni, de soha nem kellett rossz élményeket elfelejteni. Nagy, tisztázó találkozásra készültem, ismerős Bachokkal és számomra ismeretlen Schumannokkal, tegye ki a kártyákat az asztalra, ürítse ki a zsebeit, húzza szét az ingét, tegye ki a szívét a zongorára. Vagy találjon ki valami hasonlót.

Piotr Anderszewski

Csak annyi volt a baj, hogy ezzel a műsorral máris megnyert magának, kétféleképpen is bátor, nem játssza meg magát, nem tesz úgy, mint aki nem vette észre, hogy idén évfordulók vannak, de lengyel (félig lengyel – a másik fele magyar) létére mégsem Chopint választotta a születésnaposok közül. És Bachot is hozott, a szigorú Angol szviteket, ő nem fél senkitől.

Ha nem is félt, azért valami feszültség volt benne, szinte álltában kezdte el a koncertet, mint akinek véletlenül beleakadt a keze a billentyűbe, de ha már így esett, legyen ez maga a mű, az e-moll szvit.

Nem lett rögtön az, egy kicsit darálódott az eleje, az ember csak nézte, hogy azért ez a dara sem rossz, ahogy hullámzik a zene, és hullámzik a zenész is, egyik válltól a másikig megy a hullámzás, egyik karból a másikba, és követi a zene a látványt, ritmikus sportgimnasztika. Egy perc vagy talán kettő után aztán megérkeztünk. Ez Anderszewski: határozott elképzelések, modern, a ritmika miatt szinte dzsesszbe hajló hangzás, de pontos játék, kevés hiba, ritka maszatolás. Friss az értelmezés, leveszi Bachról nemcsak az évszázados parókát, de a XX. században rákerült „az emberiség legnagyobb zenei gondolkodója” címet is, zene, játék, ritmus, dallam, szólamok, mozgás, az egész bizonyos szempontból rendkívül egyszerű, nem vallomás és nem végső válasz, nem bolygóközi harmónia, hanem földközeli táncok sorozata. Az a legjobb Anderszewskiben, hogy nem zseni. Ennél csak az jobb, hogy ezt ő is tudja, és eszében sincs megjátszani magát. Nem celebrál, és nem száll el, nagyon is tisztában van a környezetével, a közönség reakcióit is beépíti az interpretációba, mintha a tételek közötti köhögésekből indítaná a következő zenét.

Schumann hat kánonikus variációja hangzik még el az első részben, ahhoz képest, hogy mennyire szép zene, furcsa, hogy alig játsszák. Illetve talán nem furcsa, mert Schumann pedálos zongorára írta a művet, a hangszer is ritka, a pedálzongorista még ritkább, de Anderszewski megoldja két kézzel is a feladatot. A második részben fordul a sorrend, előbb a Schumann-darab, a Gesänge der Frühe, aztán az Angol szvit, a 6. Schumann ezúttal nem megnyerő, a ráadás előtt pár magyar szóban Anderszewski magát okolja, el is játssza az ötből az utolsó két éneket, de így se sokkal sikeresebb a vállalkozás. A tapsszünet nélkül kezdett Bach-darab azonban talán még szebb, még színesebb, eleve nagyon szépen szól a hangszer, változatos dinamikával, állandóan ébren tartva a hallgatóságnak nem is egyszerűen a figyelmét, mint inkább a kíváncsiságát, hogy vajon mi és milyen lesz a következő hang, fordulat, frázis. És a Gavotteban megszólalnak a könnyű sípok, franciássá válik a hangulat, a Gigue zakatol, mint valami elvetemült rockzene, egy a zene, egy az Isten, az a háromszáz év csak pilleidő.