Véres vérfertőzés
S ezzel nemcsak korának, a korai kapitalizmus anyagiasságának, a barokkos álszentségnek dob kesztyűt, hanem magának az emberi természetnek. Örök tabut sért. Ford darabja az angol forradalom előtti évtizedekben az elvek, a követelmények, az értékek totális elbizonytalanodását mutatja. Giovanni és húga körül újkori kapzsiság és középkori bosszúszomj tombol, az ő vétküktől függetlenül is több gyilkos terv formálódik a cselekményben, amelyeket végül a vérfertőző szerelmi viszony kipattanása egyesít hatalmas öldökléssé. A szerelmes testvérpár morális fölényt érez elaljasult környezetével szemben, s ez a gőg magában hordja büntetését. A bosszút nem túlvilági erők, nem is a sértett férj vagy a felháborodott környezet, hanemmaga Giovanni hajtja végre. Ahogy nincs transzcendens beavatkozás, éppúgy nincs igazságszolgáltatás: az élet megy tovább, a halottakat elföldelik, a hatalmat képviselő bíboros elbagatellizálja az ügyet.
A rendező, Koltai M. Gábor nemcsak a darabot érti jól, de annak időszerűségét is. Ám erről nem annyira az előadás, mint inkább a műsorfüzetben közölt miniesszéje győz meg. Rendezői fantáziáját mintha inkább a darab különös rémségei ragadták volna meg, mint az a társadalomkép, erkölcsrajz, ami a művet újabb érdekűvé tehetné. A külsőségekben a mai világot éppúgy megtaláljuk, mint a régit. Vereckei Rita tervei szerint a Sinkovits Imre Színpad falait, padlóját csúf csempézet borítja, a játék egy hatalmas átlátszó műanyag asztalon, illetve körülötte folyik, Tihanyi Ildikó jelmezei pedig vegyítik a mai ruhákat és a régi századokra utaló jelmezeket. Jellemeket, magatartásokat inkább jeleznek, mint korszakot. A darabon végigvonuló filozófiai-világnézeti vita olykor hangsúlyt kap, Rancsó Dezső nem kegyeskedő pátert, hanem értelmiségi vitapartnert játszik, amikor Giovanni szélsőséges nézeteit ostorozza. A történet elbeszélése azonban – főképp a szünet előtt – gyakran unalomba fullad, illetve az unaloműzőül alkalmazott trükkök, ötletek elterelik a figyelmet azokról az emberi-társadalmi bajokról, amelyekben korunkra ismerhetnénk. Feltehetőleg több fontos mellékszereplő sem forrt eléggé össze szerepével a bemutatóra. Igazán erős, hatásos karaktert eleinte csakCsernus Ma riann különös apafigurája mutat. Végh Péterből a parókája, Szűcs Sándorból gyümölcsökkel teli nejlonszatyra, Gémes Antosból a szappanbuborékok a legemlékezetesebbek, Tóth Sándorból semmi. Ruttkay Laurán a lelkiismeretes igyekezetet, Horváth Illésen a tehetséget látni. Gula Péter fokozatosan bontakoztatja ki az események irányítását magához ragadó szolga erélyes alakját. Darabont Mikold érzékeny, átélt játéka végig inkább áldozatnak,mint az elvi lázadás aktív részesének mutatja a bűnös lánytestvért.
A szünet után, ahogy az eseménynek felgyorsulnak, az előadás is egyre érdekesebb lesz, míg végül elszabadul a rendezői pokol, dől a vörös festék, és végül egy valódi, bizonyára disznószívet is tőrjére tűz a főhős. Jól komponált, precízen groteszk iszonyatot látunk, miközben Pál András, akinek korábbi szerepéből, Dosztojevszkij Sztavroginjából (Ördögök, Pécs, 2006) is ismerős lehet az istentől elrugaszkodott értelmiségi szörnyeteg alakja, elkápráztat a tomboló őrület valószerűtlenül árnyalt festésével.
Majd bohózatként ér véget az előadás. A bíborossá alakult Rancsó Dezső két törpe félfőpap társaságában kenetteljes orrhangon hirdet békét, nyugalmat.
Nem jó, de lehengerlő produkció.
