Nyulambátor, a köztéri játék
Elképesztőn sok jó köztéri eseményt kaptunk az elmúlt időszakban: végre nem a politikáé, a szitkozódóké, a kődobálóké az utca/tér. Hanem a miénk. Az Andrássy útra telepített zongorázástól az évadnyitó színházi fesztiválig, a Moszkva tér kiszínezésétől a fényfestésig – álló napig sorolhatnánk. Vagy emlékezzünk a nyárelőre, és vele együtt a pécsi Szomszédünnepre. Sőt, a pécsi Uránváros PLACCC fesztiválos felfedezős túráján felsejlettek a gyerekkori akadályversenyek emlékei. De ez a mostani, Vera Maeder és Jacob Langaa Sennek Budapestre adaptált őszi PLACCC-sétája mindent vitt.
Nem akartam lelőni a poént, így amint ígértem a múlt héten, most, a program lejárta után számolunk be arról, milyen volt a Hello!earth: Holnap minden más lesz című eseménye. Igazuk is lett a városi kalandtúrára invitáló dánoknak és a magyar fesztiválszervezőknek, nem úgy, mint a tavaszi választások idején szebb hétfőt, jobb keddet ígérő politikusoknak. Másnaptól tényleg minden más lett.
Magányos városi sétánkhoz – főként az SMS-ek adták az eligazítást. Automata küldte a parancsokat, az egyértelmű. De ezek a szövegek jóval szívélyesebbek és személyesebbek voltak, mint mondjuk a bankomé. „Üdv, barátom!... most már együtt vagyunk. Alig várom, hogy kísérhesselek utadon.” Az üzenetek nemcsak jobbra-balra navigáltak, hanem pofonegyszerűen ráébresztettek arra, hogy mennyire elrévedve, befelé fordulva járunk-kelünk az utcán. „Hány ember néz meg téged? Hány embert nézel meg te?” – írták, és ilyen kérdésekre, ki ne kezdene rögtön körbebámulni? De nemcsak az embereket pásztáztuk, hanem valami fura okból önkéntelenül kandikamerát kerestünk a Blaha közepén.
Szokatlan helyzet, nehezen adta át magát az ember a váratlan, ismeretlen pillanatoknak. Például annak, hogy rózsaszín karszalagot ragasztottak rá jelzésként: ő is szereplő a játékban. Vagy hogy nem nagyon kommunikálhatott azokkal, akik a semmiből előtoppanva irányították az ismeretlen útvonalon. Az út kulcsszava: a felfedezés. Ehhez minden érzékszervre szükség volt, néhányra az átlagosnál is jobban. Hiszen esetenként az egyiket „kikapcsolták”, ezért nem ártott a még használhatók megerősítése. Hol némaságba taszítottak, és szó nélkül kellett végigülni egy teázást, megfigyelni a szertartást, és ugyanazt A-tól Z-ig megismételni a következő „utazónak”. Hol meg csukott szemmel kellett hagyni, hogy végigvezessenek a Rákóczi tér környékén. Néha megálltunk, elidőztünk egy korlátnál, ráléptünk egy billenő, bolti szellőzőre, de leginkább „vakvezetve” sétáltunk. Hallgattam a város zajait, a szirénát és a dudát, a Combinó suhanását és a járókelők üvöltözését. Majd az út végén lefektettek egy szivacsra, hadd lógjon a fejem lefelé.
Ahogy az ember magához tért, már egyáltalán nem zavarta, hogy döbbent járókelők bámulják, amint a Guttenberg Művelődési Ház előtti, mini-járdakiszögelésen fekszik. És már azon is szívből tudott nevetni, amikor felbukkant egy tandembicikli: elől a vezérbiciklista, hátul meg a nyúljelmezben tekerő, leszegett fejű, csukott szemű játékostárs. „Így nézhettem ki én is, mínusz nyuszijelmez” – röhögök magamban, mert a „te leszel a nyúl, vagy legyek én?” felvetést gondolkodás nélkül elhárítottam. Saját bőrömben, bőrkabátomban szeltem végig az ismeretlen terepet – vakon, a vezérbiciklis mögött. Fotós kollégám mesélte, hogy majdnem belénk rohant egy agyatlanul vezető taxis. Ezért is jó, hogy csukva volt a szemem, ellenkező esetben ugyanis biztos bepánikolok.
Igazi erőpróbának számított bemenni teázni egy ismeretlen lakásába, más holmijai között otthonosan főzőcskézni a konyhában. S bizony kellett cseppnyi vagányság is ahhoz, hogy az ember legyőzze a remegését a tandemen, és ne azzal törődjön, hogy éppen hol is járhat, és meddig tart még vajon a vegzatúra. Átadta magát a szabadság érzésének, és „lesz, ami lesz” alapon a Blahán hagyta az időérzékét, a félelmét és a bizalmatlanságát.
A nemrég újranézett Amelie csodás élete című film emléke úszott be az út végén, a szivacson heverve. Eszembe jutottak az összevágott személyigazolvány-fotómontázsok, üzenetek, titkos levelek, miközben kinyitottam a kezembe nyomott, barna borítékot. Belül egy szem szilva, kívül a záró üzenet: „Te alkotod a világot, vagy a világot alkották Neked? Ez a tied. Mikor a gyümölcs íze elmúlt, az előadás számodra véget ért.”
A PLACCC nemcsak kalandtúrára csábított, hanem haszondesign projektjeivel is felhívta magára a figyelmet. Nyugágyakat telepítettek a Pollack Mihály térre, mint egyfajta városi szalonban, hangszigetelt csendautomatát üzemeltettek a Moszkva téren, ÉN / TE / Ő feliratokat festettek a Nyugati téri felüljáróra, sőt, a nyolcadik kerület köztereire kicipelt bordásfalon nyújtózkodhattak az irodai munkában tespedők. Mehettünk még a Sashegyre világkiállításszerűre formázott hobbikerteket figyelni, de mi retrohelyszínre vágyódtunk. Így kerültünk a városligeti Pántlika Presszóba, ahol még a falakon is a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző cekkerek és lemezborítók feszítenek, valamint törött támlájú műbőrfotelek meg rideg bárszékek adnak ritka kényelmetlen helyet. A cseh Handa Gote kollektíva költözött be ide Roman úr című produkciójával. Super8-as kamerával rögzített filmek és az ebből kikapott diakockák peregtek a szemünk előtt, és beleshettünk az ismeretlen csehszlovák család életébe - a 60-70-80-as évekből. A vetítéshez élőben játszott elektromos orgonán és gitáron a kollektíva másik két tagja. A retro házibuli filinget (azt hiszem, ezt a szót akkor még nem használták) csak azzal lehetett megfejelni, hogy a mozizás közben zsíros deszkát majszolhatott a közönség sok lilahagymával, és hozzá a jól ismert napközis teát kortyolta.
