Szinte közhely leírni: szép könyv. Persze ez általában nem lenne ilyen egyszerű, de hát milyen küllemet, körülményeket érdemelne maga Nárcisz, különösképp Marno János utolsó kötetének egyik szereplője, aki kis híján címszereplő lett a könyvhétre megjelent kötetben. Legalábbis a könyvjelzőnyi paratextus szerint, amelyben a szerző rendkívüli alapossággal írja körül a címadás körülményeit. Gondolom, nem véletlenül. Módfelett naiv dolog lenne feltételezni, hogy nincs jelentősége annak, hogy az egykor elgondolt címnek (Kész Nárcisz) mára már semmi esélye. Pontosabban a semmi az esélye. Ugyanígy a kételynek, az elkészülésnek és a „lábrakapásnak” egyaránt csökkennek a sanszai. A kötet Nárcisszal, vagy épp nélküle, a címben, a sorok között annál inkább, bizonyossággal működik, harcol a szerepéért és a hiányáért. Már a borítón megjelenő elhagyott strand (vagy épp fürdő) színrevitele is feltételezi a víztükörhöz jellegzetes viszonyt ápoló főhős jelenlétét. Precízebben, a már szóba hozott hiányt. A helyhatározó és az alany nemlétének különös légyottja, az attribútomok felemás liezonja ez a kép. Eredeti díszlete a közé írt szövegnek.

A tartalmat és a formát a marnói, most épp 12 soros versmetszetek, etapok szabják, hogy többé-kevésbé egy epikus vonalat megszabva vezessék az eljövendő olvasót egy bizarr találkozó, egy végzetes randevú felé. Ahol a szereplő a kezdetnél „csaknem elájul a gondolatra, mely szerint órái vannak még hátra a találkozásig”, az eseményig, amely meghatározó eredője és talán zárlata a kötetnek. A cselekmény, amely ugyanakkor nem következhet be sohasem. Hisz Anna, a kötet másik meghatározó alakja, a főhős ellenpólusa (vagy akár tükre) sem tudja Nárcisz, vagy épp a saját tulajdon feltételeit, szövegbéli azonosságát biztosítani, bizonyítani, konkrétan, megkérdőjelezhetetlenül. Anna „nem Karenina”, esetleg „született Szalainé a szemünkben”, vagyis csak azt tudjuk, hogy ki nem, illetve kinek látjuk, történetesen kinek szeretnénk. De az Annának átjátszott mondatok viszonozzák ezt a szituációt, feltételezést Nárcisz személyét illetően szintén. Perszenem ilyen egyszerű és kétséget kizáró ez Marno szövegeiben. Különösen itt kapcsolódnak a szöveg adta mozaikok úgy, hogy a feszültség folyamatosan jelen lévő az egyes vershatárok mentén, akár a variálhatósággal is számolva, több szólamnak adva lehetőséget, mi több, jelentősen rá is játszva arra. Az egymást követő ciklusok a könyvben csak erősítik, bizonyítják, gerjesztik ezt a gyanút. Folyamatosan azzal az érzéssel szembesülünk, hogy milyen lehetőségek adódhatnak számunkra a jelenben. A megközelítés látszata van mintegy folyamatosan megismételve,artikulálva. Amelyet ugye nem lehet valósan bemutatni, és ami mégis láthatóvá válik, vagy egy történet alakulására utal. A cselekmény az állandó újraformálásban szinte haladéktalanul felülíródik és módosul. Mintha minden próbálkozás eleve kudarcra lenne ítélve, illetve mintha nem lenne szükséges felfogni egyiket sem, csupán a szövegek alkotta térben a szándék egy-egy felülete kap mindig megvilágítást és utalást. A kötet vége, az utolsó versek is tovább erősítik ezt a viszonylagosságot. Két szöveg is erősen utal egy záróvers posztjára. Az Anna – aludni menne az elvetett kötetcím keretét idézi újra meg, és erre ad egyfajta felszámolási lehetőséget, módot. A másik, a kötet utolsó szövege az Anna − tartalmat lop az életünkbe pedig a szerep – élet – halál hármasságának ad egy sajátos, Marnóhoz méltó zárványt vagy épp felütést. Nehéz megítélni, hisz a kötet első harmadában azt olvashatjuk: „ruhát cserél a fiú a lánynyal, / s valaki, álmában, nagyot sóhajt. / (a vers innentől fogva, csak árnyal.)”

Alighanem valahol ebben, itt rejlik számunkra a titok. A semmi esélye, és az esélytelenség terhe. Ami miatt majd újra ki kell nyitnunk ezt a könyvet.