Tarlós István néhány hete tett egy megnyugtató nyilatkozatot a színházi ügykezelésre vonatkozóan. „Egyet tudok: nálam a szakmai teljesítmények lesznek döntőek, és el nem tudom képzelni, hogy politikai okokból bárki hozzányúlhasson olyan kiváló teljesítményt nyújtó emberekhez, mint amilyen…” – itt felsorolt három színigazgatót. A három érintett színház közül kettőben azóta lezajlott egy-egy vezetői pályázat, a nálunk megszokotthoz képest előre hozott időpontban – máshol általános gyakorlat, hogy a váltásra vagy a folytatásra a folytonosság érdekében jóval a vezetői mandátum lejárta előtt adnak lehetőséget –, amiben nem lehet mást látni, mint óvatosságot a politikai kurzusváltás előtt. Fő a biztonság, gondolhatták joggal az utolsó pillanatra időzített kinevezések szorgalmazói, akiknek a kontraszelektáltan eldöntött vidéki színházi pályázatok lebegtek a szemük előtt.

A Katona József Színház pályázat révén lebonyolított vezetőcseréje – ellentétben a tavalyi vígszínházival – nem mentes a biztonságpolitikai kockázattól. Tarlós még Zsámbéki Gábort emlegette mint „hozzányúlhatatlant”, ő azonban visszavonult, helyette Máté Gábor pályázott – és nyert –, aki vitathatatlan szaktekintély, szellemtestvér (a Katonának ugyanis VAN szelleme), valamint elismert színészpedagógus, de Zsámbéki európai név, nemzetközi védjegy, ha valaki, ő talán tényleg érinthetetlen lett volna. Viszont Babarczy László is az volt Kaposváron, és láttuk, mi történt, ahogy kitette a lábát az igazgatói irodából.

Úgy gondolom, a jövendő főpolgármester megnyugtatónak szánt szavai ellenére is fenyegeti a fővárosi színházat a rontás. Vajon hihetjük-e, hogy az ő szava lesz a döntő? Már a kérdés is rossz. Miért neki kellene döntenie egy színházvezető személyéről? Neki és tanácsadó apparátusának csak elfogadnia kellene a független szakmai kuratóriumok dokumentálható elemzéseken (kritikai visszhangon, nemzetközi elismerésen, fesztiváldíjakon) alapuló teljesítményértékelését és javaslatát.

Tételezzük fel azt a kuriózumot, hogy Szolnok vagy Zalaegerszeg polgármesterével ellentétben hajlik elfogadni egy hiteles (nem politikailag összeállított) zsűri ajánlását. Akkor szembetalálja magát a Győrszindrómával.

Győrben a helyi Fidesz által támogatott jelöltet a közelmúltban felülírta egy még fideszebb jelölt, akit a legfelsőbb Fidesz varrt a város nyakába. Most ugyanez van Pécsett. A szakmai kuratórium minimális pontszámmal döntetlenre hozott ki két pályázót, az eddigi igazgató Balikó Tamást és a Fidesz-város támogatottját, Márton Andrást.

Az „elvárható” – politikai – döntés az utóbbi évek szokásjoga alapján nem lett volna kétséges. Csakhogy a fő-fő Fidesz-pártvezetésnek saját jelöltje van, a színészszakmailag és színészerkölcsileg totálisan züllött Dörner György, és ezt nem politikai ellenszenv mondatja velem, hanem az a silány ripacsteljesítmény, amelyet az elmúlt években a kecskeméti színházban láttam tőle. Az ő kezében a pécsi Nemzeti Színház siralomház lenne, a hatáskörébe kerülő pécsi országos színházi találkozó pedig elvesztve jelenlegi vidám kirakodóvásár-jellegét, mocsárba süllyedne.

Páva Zsolt polgármester nem utasította el azonnal, élből a pártközpont jelöltjét, fél dönteni, időt kért. Mellékesen: a legjobb képességű pályázó neve szóba sem került. Viszont elkezdődött az ördögi Fidesz–Fidesz-párbaj, igen magas politikai szinten: a párbajozó Faustok tőrét mefisztói árnyalakok vezetik. Nyertes még nincs. Vesztes már igen: a pécsi Nemzeti Színház.

A színház ma annyira nem fontos és annyira politikai klienseknek juttatandó hűbérbirtok, hogy a Kedves Vezető és köre úgy adja-veszi, mintha saját birtoka volna. Holott az adófizetők pénzéből tartja fenn. A veszprémi színházat Bujtor igazgató halála után Oberfrank Pál kapta, mert az önmagát főporondmesterré kinevező Eperjes Károly bejelentése szerint „a család őt akarta”. Milyen család? A Bujtor család. Hogyhogy? A Bujtor család a színház tulajdonosa vagy főrészvényese? A magánvagyonából vagy a vállalkozásaiból működteti? A veszprémi Petőfi Színház talán nem állami színház? Ha titokban magánosították, semmi baj, csak kéretik visszavonni az állami támogatását, de az utolsó fillérig.

A közpénzből fenntartott színházi feudalizmus a fővárost is elérheti. A vidéki fiúk szemében Budapest bűnös város, liberális fészek, gyanúsan szabad szellemű értelmiségiekkel, öntörvényű művészekkel. Első lépésként meg kell ritkítani őket.

Ilyen ritkítási akció a független színházakat ért támadás, ők többnyire kritikusak, szemtelenek és nonkonformak, ráadásul itt vannak, egy kupacban, a vaktában eleresztett csapás is levágja a veszélyesen eredeti alternatív hidra karjainak egyharmadát. Még ha ez az alternatív hidra távolról sem egységesen innovatív, ahogy a fővárosi színházi kínálat egésze sem az, legfeljebb az országosan szétterjedő teátrális sivársághoz és igénytelenséghez képest. De itt még vannak értékkövető és kortárs igényű műhelyek, bár a túlélés reményében már közülük is többen igyekeznek átnyergelni a híg populista bulvárra, a feudális színházi oligarchia kedvencére.

Ha majd lesz politikai kliens színigazgató, akinek kevés a vidéki hűbérbirtok – biztosak lehetünk benne, hogy már van is –, és rámutat egy-két fővárosi kőépület igazgatói székére, nos, akkor fogjuk meglátni, mit nyilatkozik Tarlós István. És főleg, hogy mit tesz.

Nem lenne érdemes megírni ezt a cikket annak a kérdésnek a vizsgálata nélkül, hogy reális-e a politikai és esztétikai ingovány itt felvázolt képe.

Vitathatatlan, hogy az elmocsarasodás több évtizede tart, politikai kinevezések mindig is voltak, a bulvár térhódítása is régóta folyik, most csak a folyamatok kiteljesedésének és a szakmai ellenállás lenullázódásának vagyunk tanúi. A Babarczy László–Székely Gábor–Zsámbéki Gábor triónak ma már egyik tagja sincs (pontosabban jövő februártól nem lesz) színházvezetői pozícióban. Ők nem hivatalos pozícióik, hanem szakmai tekintélyük miatt voltak a színházi szcéna hangadói. Társadalmi-politikai nézeteik negyven éve közismertek, nem a nyilatkozataikból, hanem az előadásaikból, amelyekkel az első húsz évben részint kihúzták a gyufát a „főhivatalnál”, részint ugyanott – az „alhivatalokon” keresztül – érvényesítették megkerülhetetlenségüket. (Aki ezt nem érti, semmit sem ért a Kádár-rendszerből.)

A rendszerváltás után a helyzet keveset változott, az új, slendrián hatalom hol rákényszerült, hogy hallgasson rájuk, hol kíméletlenül elbánt velük, például amikor Székelyt kirúgta az Új Színházból. Egyik politikai oldal sem volt különb a másiknál, egyik sem vállalt felelősséget a színházért, és a politikai belharcokat szakmai belharcok kísérték, amelyekben az új, potenciális színházvezetői generációk kivéreztek.

A „középgeneráció” csak kevés vitathatatlanul magas nívójú intézményi működést tud felmutatni (Örkény Színház, Eger, Debrecen, Nyíregyháza), köztük a Nemzeti Színházat, amely – mint a mindenkori értékromboló politikai önkény által leginkább fenyegetett emblematikus hely – különleges pozíciót tölt be azáltal, hogy Alföldi Róbert vezetésével meredeken felfutott, s jelenleg a nyitás, a progresszió és a szellemi-szakmai minőség műhelyévé vált. Ezt az esztétikai erőt szokta a mi színháztörténetünk tanúsága szerint legyűrni a politikai erőszak.

A színházi szcéna erős embere – az egyetlen olyan ember, akinek a tehetsége hitelesíti az erejét – a kiváló rendező Vidnyánszky Attila. Ő esztétikailag másként gondolkodott, mint a „trió”, lehet, hogy politikailag is, de ez az elején még nem volt érdekes, normális helyzetben (országban) a politikai gondolkodás magánügy, csak Magyarország gyalázatos, kriminális, beteges – Európában példátlan – kettészakadása és a politikai ellenfelek megsemmisítendő ellenségekké nyilvánítása idején vált (abszurd) tényezővé.

Az úgynevezett szakmai elit (nem azonos a „trióval”) hibát követett el, amikor kirekesztette Vidnyánszkyt, Vidnyánszky hibát követett el, amikor jogos sértettségében balliberális szakmai hatalomkisajátítóként állította be a „triót”. Az viszont, hogy politikai alapon szervezett ellenszervezetet az egyébként valóban használhatatlanná vált Magyar Színházi Társasággal szemben, több volt, mint hiba. Ezáltal tehetséges rendezőből jobboldali rendezővé pozícionálta önmagát, egy olyan társaság élén, amely az általa igazgatott debreceni Csokonai Színházon kívül legfeljebb igyekvő közepes, de főleg szellemileg-szakmailag igénytelen színházakból áll.

Ez „csupán” mint művészhez méltatlan hozzá. Amikor azonban a Magyar Teátrumi Társaság kiadványa első oldalán közölte diadallal, hogy a Magyar Színházról szakmai, nem politikai döntés született (a szocialista miniszter a párt támogatottja helyett a szakmai zsűri választottját nevezte ki társulatvezetőnek), de ugyanazon az oldalon gratulált a zalaegerszegi színház új igazgatójának (és egy szót sem szólt arról, hogy Eperjes Károly favoritját a fideszes polgármester a szakmai zsűri által nagy többséggel javasolt pályázóval szemben preferálta politikailag), kiderült, hogy a szervezkedés morális piedesztálja merő álság és maszlag.

Azóta nehéz elhinni a Magyar Teátrumi Társaságról, hogy a politikától kapott jogosítványai – például az előadó-művészeti törvény átdolgozására – szakmai érdekeket szolgálnak.

A politika a végsőkig erodál egy művészileg megroggyant színházi világot, amelynek képviselői képtelenek megvédeni értékeiket, sőt mintha azt sem látnák, mi az, amit meg kellene védeniük. Nem véletlen, hogy Erdélyben, ahol több színvonalas magyar színház van, mint a magyarországi vidéken, a román színházi szakma segítségével visszaverték a sepsiszentgyörgyi művészszínház elbulvárosítására tett kísérletet, és megakadályozták Bocsárdi László igazgató leváltását. Máshol a színházi szakma ellenáll minden politikai nyomásnak, annak is, amely nem feltétlenül a rutinsiker, a klasszikus közhely és a bulvár szálláscsinálója. (Nálunk a politikai preferáltak többségükben az avítt színházmúzeum őrei.)

Mindenhol erősebb a közéleti felelősség, általánosabb a művészi ethosz. Nagyobb az értékes művészszínházak aránya, a nemzeti fesztiválok a korunk kérdéseivel foglalkozó, polémikus kortárs drámákból és előadásokból válogatnak. Nálunk alibiműsorokkal emlékeznek meg a magyar dráma napjáról, de nem játsszák el Nádas Péter, Borbély Szilárd, Bán Zoltán András új darabjait, a pécsi szemle hasrötyögtető programot kínál (csak a külföldi látogatók teszik szóvá), az Operaház az Erkel-évben hangversenyen mutatja be a hetven éve velejéig meghamisított, nemrég rekonstruált eredeti Bánk bánt, mert retteg tőle, hogy a szent nemzeti kegytárgy rendezői koncepcióját a közvélemény provokatívnak fogja találni.

Nem a hamisítás a provokáció, hanem a kortárs szellemet érvényesítő eredeti. Egy újra hitelesített, sokkolóan más Bánk bánnak évadszenzációnak kellene lennie, előre eladott száz táblás házzal!

Wroclawban, egy „vidéki” városban most tartanak tizenhét napos kortárs operafesztivált, kizárólag mai lengyel operákból – elképzelhető ez magyar közönségnek, a kétmilliós fővárosban, a Magyar Állami Operaházban? Térey Jánosból underground (földalatti) szerzőt csinálunk a budai Sziklakórházban, wagneriánus Nibelung-tetralógiájának legalkalmasabb helyén pedig egy gagyishow televíziós felvétele folyik, és a Vígszínház igazgatója nem érti, hogy méltatlan szereplésével a Megasztár című minősíthetetlen üzleti cirkuszban nemcsak önmagát, hanem az egész színházi szakmát, a színház intézményét blamálja és degradálja. Az egyik oldalon csillogó üresség, a másikon Fodor Tamás Stúdió „K”-jában – maga nyilatkozza – nem ebédelnek a színészek, és saját zsebükből finanszírozzák viszsza nem térítendő kölcsön formájában a produkciókat.

Minden, ami rólunk szól, önmagunkkal szembesít, saját arcunkat mutatja meg, provokációnak minősül. Nem akarunk tudni róla, elutasítjuk, most már színpadra tenni sem merjük, mert félünk a közönség bojkottjától, a politika bosszújától, az eladott jegyek száma alapján kalkulált támogatási rendszert képviselő állam halálos ítéletétől.

És akkor még nem szóltunk az elaggott színházi szerkezetről, amely csak egy állandó társulat „előadó-művészeti” keretbe és zárt időintervallumba szorított, „műélvezetet nyújtó” produkcióját tartja színháznak, és kevés tudomást vesz az eltérő működésmódok, nyitottabb közönségkapcsolatok, helyspecifikus találkozások ezernyi más, kevésbé előadáscentrikus formájáról, amelyek ugyanolyan hitelesen tükrözik egy ország mentális állapotát.

Függöny két világ között