Kovalik simán elmenne kreatív idegenvezetőnek, a tényeken túl ugyanis megállíthatatlanul dől belőle a humor és az irónia. Ráadásul megvan a képessége ahhoz, hogy a nem túl nagy aktivitással érkező újságírókból csapatot szervezzen és vezesse őket - nem véletlen, hogy a rendezői pályát választotta.

A túra a Toldi mozinál kezdődött, amikor is a „köszönöm, de nem válaszom” ellenére mégiscsak egy égő fáklyával a kezemben végzem. Akkor még nem tudtuk, a fáklya amolyan rendezői kellék lesz csupán, vagy inkább valamiféle szimbólum, hogy világosabban lássunk a számos program között. De nem sok idő maradt a töprengésre. Máris megtudtuk, hogy a filmszínház a rendezvény egyik fontos helyszíne lesz, itt folynak majd az EDIT Nemzetközi Táncfilm vetítései. Talló Gergő szervező elmondta, hogy az idén neves nemzetközi társrendezvények válogatói is beszálltak a program összeállításába, sőt hárman ide is utaznak, hogy beszélgessenek a fi lmekről. Egyikük egyenesen Tokióból. A mozi egyik ablakában vetítettek is egy részletet Beckett egyik korabeli táncművéből, a körülmények, sajnos nem voltak a legmegfelelőbbek, de annyit biztosan láttam, hogy egy pasi flippergolyóként bolyong a térben.

A túra következő állomása a Dessewffy utca sarka volt, ahol Spilák Klára színésznő bejelentette: West-Balkán néven új színház nyílik a Nyugati téri Skála épületében és a Fő az illúzió! című első produkciójukkal kapcsolódnak a fesztiválhoz. A bemutatott ízelítő példásan rövid volt, így a programfüzet segítségét kértem: írott, talált és rögtönzött szövegek, valamint zenék mesélik majd el a hely jelenét, múltját és jövőjét. A hely pedig maga a Skála, az orwelli évben, 1984-ben született épület. Izgalmas. Ám ez az izgalom alig fogható volt ahhoz a kínosan kellemes érzéshez, amikor a kairói müezzinek zenéjét magnójából bömböltető Kovalik után haladtunk az égő fáklyákkal, és a jóravaló terézvárosi polgárok mély döbbenettel az arcukon figyeltek, miközben kedvenc kocsmájukban épp az esti nedűjüket fogyasztották. Többen is szektás felvonulást sejtettek a jelenség mögött. Pedig az akció csak a svájci Stefan Kaegi és a németországi dokumentarista színház, a Rimini Protokoll Trafó-beli fellépését harangozta be – a szó szoros értelmében.

Két sarok múlva, a Hajós utcában már meg is érkezett a felmentő sereg Garancsi Ágnes, a Kino mozi vezetője és Mautner Zsófia, más néven Chili & Vanília gasztro blogger személyében, akik bejelentették a Food& Film Fesztivállal lepik meg az őszi rendezvénysorozat érdeklődőit. A Kino rendezvényének lényege, hogy ételekkel kapcsolatos filmeket mutatnak be és a vetítések után – a tervek szerint – a látottak alapján neves vendégek főznek majd ki valamit. Igencsak konkrét értelemben. A program ismeretében igencsak nyakatekert fogásokra számíthatunk: szerelemfelfújt és romantikfánk. A jókedvet tovább fokozta a következő megálló, ahol Szepes Mária Pöttyös Panni-sorozatát színpadra gondoló Németh Ákos produkciójából kaptunk egy hangulat- és meserészletet. Az Operaházhoz érveFehér Ferenc táncművész várt minket, aki Stix 66 című új bemutatójára hangolva minket, házsarki táncot adott elő. Ismét belesve a műsorfüzetbe, azt olvasom, hogy látszólag sem a fizika, sem a biológia törvényei nem hatnak a táncos testére, aki szerint a táncban nem a mozdulat a legfontosabb, hanem az állapot. Ez tényleg a legtökéletesebb leírása a látottaknak, elképesztő, hogy Fehér Ferenc szinte eggyé válik a fallal, a patinás épület így kimondottan remek partnernek bizonyult. Profi animátorok jutottak az eszembe, akik egy partvisnyelet is úgy meg tudnak rajzolni, hogy élő, emberi tulajdonságokkal rendelkezzen – erre képes Fehér Ferenc a tánc terén.

A Thália kávéház barátságos pogácsái és vendégszeretete után a Maladype Színház tagjai vártak ránk a Balettintézet aládúcolt falánál, ahol Balázs Zoltán rendezésében szimbolikus illusztrációját nyújtották át vadonatúj Csehov Platonov-előadásuknak. Kedvelem Balázs Zoltán rendezéseit, jópofa, hogy játékra kényszeríti a közönségét, a Hamlet-előadásuk alatt nekem is adnom kellett neki egy sallert. Most ez elmaradt, mindössze kölcsönkértek tőlünk a színészek, illetve csak szerettek volna, mert pénzt senki sem adott. Elvégre csak újságírók voltak ott és nem bankárok. Meg néhány kíváncsi bámészkodó. A záróállomás az Új színház aulája volt, ahol meghallgattunk egy rövid dalt Márta István kortárs operájából (?), a Csodálatos mobilvilágból. Az etűd pont anynyira rövid volt, hogy semmiféle elképzelésünk ne legyen a leendő előadásról. „Tessék megnézni!” – hangzott el Márta István egyetlen instrukciója. Tegyük hozzá: és még sok minden mást az igencsak erős programmal kecsegtető Budapesti Őszi Fesztiválon.

Ízelítő a West-Balkán néven nyíló új színházból