Mielőtt válaszolna, tudni kell, nem tipikus kispolgári család volt az övék; az egyik ág evangélikus, a másik katolikus, és Debrecenben kötöttek ki, a kálvinista Rómában, mivel a Bécsben végzett vízimérnök nagypapa Tiszalökön szolgált, aztán a papa lett a vízügyi hatóság pénzügyi vezetője. Az ebédlőasztalnál téma volt Ady is, Wagner is, és a családi könyvtárból az Aeneis sem hiányzott, és a három Ormos lány falta a könyveket. A Svetitsben Mária nem egy tanáránál többet tudott. A hazulról hozott nyitottságot rossznéven vette az iskola, hát még a feleselést! A Csenki-kórusban énekelt, ám a leánygimnáziumban szóltak: „Ezt a református kórust ott kellene hagyni”. Menjek a katolikus kórusba? – kérdezte, pedig tudta, az nincs.

– Anyámmal közölték: vigyék el ezt a gyereket. Finoman kicsaptak. Kimentem az egyetem gyakorlógimnáziumába és előadtam az igazgatónak, mi a helyzet: tessék engem felvenni. Egy feltétellel, mondta, ha nem teszem be a lábam az iskolába. Magántanulóként érettségizhetek is, de a fiúk közé az osztályba nem mehetek. Ezt én könynyen teljesítem! – feleltem. De mit csinálok egy évig? Akkor még orvos akartam lenni, de neszét vettem, hogy rendkívüli hallgatóként érettségi nélkül is felvesznek a bölcsészkarra – sárga indexszel. Párhuzamosan készültem az érettségire, és vizsgáztam az egyetemen pszichológiából, de matekból is. Az érettségin találkoztam az osztálytársaimmal, és nem tudom, miért, súgtak.

Jó ízlésük volt.

Az „egyetlen” egyszerre végezte a VIII. gimnáziumot és az első évfolyamot. De még nem dőlt el, hogy történész lesz. A csábítást a klasszika-filológia sziporkázó egyéniségű professzora, Szabó Árpád testesítette meg. Filozófiát tanult, ám ’49-ben megszüntették a pszichológiával és a nyelvszakokkal együtt. Férjhez ment, feljöttek Pestre, ahol a katedrán sorjáztak a gyengén felkészült ifjú titánok. Sokszorosan hiányzott a jó légkörű, vitatkozó szellemű, fiatal debreceni társaság. Visszatértek, ám hiába, 1949-ben bezárult a világ. Megszűnt a tárgyak bősége, történelem és magyar irodalom szakot választott.

– Be kellett hoznom három év anyagát.Na, bumm – így mondja! –, megcsináltam.

– Hogy áll a szerencsével?

– Óriási szerepe volt az életemben. Van,akit nem talál meg soha, nem készül rá, elmegy mellette. Tanársegéd koromban bele akartak piszkálni a magánéletembe, nem engedtem. Ha nem akkor hal meg Sztálin, valahol egy tanyai, faluszéli általános iskolában találom magam. Ennek és a mellettem szóló érveknek, meg Szabó István profnak is köszönhető, hogy a szegedi egyetemen kötöttem ki. ’56 után kirúgtak onnan is, mert járt a szám. Megmondtam előre, hogy az oroszok szétverik a forradalmat. Ha önkritikát gyakorolok, átmehetek a főiskolára, sőt elő is léptetnek docensnek. Így se voltam rá hajlandó. „Akkor a gyufagyár vagy a jutagyár között választhat!” – de a jutáról azt se tudtam, micsoda.

Ráadás a válás, két gyerekkel. A fiát „eladta” rokonokhoz, és illa berek...

– Mariska a kis motyójával feljött Pestre, és a kislányával beköltözött a nagynénje cselédszobájába – mondja. – A történészek közül csak Karsai Bandit ismertem. Tőle kérdeztem, nem juthatnék-e be a levéltárba, hogy legalább a szagát érezzem.

Levéltári segédmunkás, az lehetett. A szegedi lakást végül egy pesti telefonosra tudta cserélni (!) – utat nyitott a szerencsének. A minisztérium káderese felhívta, hogy elmehetne az állami gondozott gyerekek iskolájába. Az igazgató szólt neki, döngesse meg a tanterem melletti irodája falát, ha baj van. Pedagógiai vénájának köszönhető, hogy nem volt rá szüksége. Újabb telefon: átmehet az Akadémia lexikonszerkesztőségébe. Lélekölő munka, de közben megírhatta a magyarországi népszövetségi kölcsön diplomáciai előkészítésének történetét. Debrecenben nem fogadták el kisdoktorinak, ám egy kiadó kapott rajta. Már Bábolnára akart elbujdokolni a lexikon pontpont-vesszőcskéi elől, de írása megtetszett Ránki György akadémikusnak, így került a Történettudományi Intézetbe. Ránki beszélte rá, hogy tanulja meg rendesen a franciát. Kiváló nyelvtanfolyamra íratták be, három hónap múlva felsőfokú vizsgát tett. Részese lett az intézet szellemi pezsgésének, bár kandidálásáig a „futottak még” közé tartozott. Azután sima volt a szakmai élete.

– A nagydoktorimhoz Párizsba kellettjárnom Trianont kutatni, de a hetvenes években ezt a témát nem lehetett a kiküldetési papírra írni; titokban dolgoztam rajta. Beadás után közölték: „A védés zárt ülésen!” Végül nyilvános lett. „Legfeljebb angolul adható ki!” De a pártkiadó elkérte a kéziratot. A Padovától Trianonig bestseller példányszámot ért el, mintha ötvenezres lett volna az utánnyomás. A Mussolinikönyvem sorsa hasonló volt. A figyelmeztetés ellenére megcsináltam, meg is jelent és nem lett belőle botrány.

Mária teljesítette ki szülei tehetségét. (A mama festett, a papa zongorázott.) Az örökséghez ki, mit adott még?

– Szabó Istvántól tanultam meg a folytonos elemzést és a kitartást, a szakmához szükséges türelmet, és azt is, hogy néhány adat nem adat. Szabó Árpád kerekítette ki a kritikai szellemet, hogy semmit nem szabad vakon elhinni kollégának sem, mert gyakran veszik át egymás hibáit. Például Vix nevét sorra Vyxnek írták, de láttam, a leveleit Vixként írta alá.

– Tudna mást csinálni?

– Már régóta nem. A filozófián túl flörtölt a szociológiával és a pszichológiával is. Ma örül, hogy hű maradt rögeszméjéhez. És az MSZMP KB-tagság? Az utolsó központi bizottságban, tettvágytól vezérelve ott volt Berend T. Iván és több más koponya is.

– Akkor feltettem magamnak a kérdést,el tudnék-e menni politikusnak. Az is egy szakma. Tanulni kell, és reggeltől estig csinálni. De hatvanhoz közel már nem váltam volna valódi politikussá. Sokan járták meg, hogy kiestek a politikából, és közben elvesztették a szakmájukat is.

Akadémikustársai, tanítványai felsőfokban beszélnek róla. „Objektivitása lenyűgöző, még Hitlerrel szemben is, akiről egy jó szót sem tudnék mondani.” „Sosem ideológiai alapállás alapján ítél, számára csak jó és rossz történészek vannak.” „A neki tett ígéreteket meg kell tartani, ez a minimum annak fejében, amit nyújtott nekünk.” „Minden megtanulható tőle, ami az életben fontos.” Kollégája, Hajdu Tibor Mária pécsi „kiruccanásán” így csipkelődött: „Elment a sivatagba szöcskét tenyészteni!”

– A magyar egyetemi élet volt a sivatag,Pécs meg oázis! – feleli.

– Magának is köszönhető, hogy Pécsettbölcsészkar, harmincezer hallgatós egyetem lett!

– Ott saját programot lehetett kialakítani, erre lehetett vállalkozni.

– Mit áldozott a rektorságra?

– Két könyvet adtam ki közben. Délutánötig voltam az egyetemen, és soha egyetlen iratot sem vittem haza. Azt is meg tudtam csinálni, hogy a társaimra hagytam a boltot, és elmentem egy hónapra Rómába kutatni. Jó helyetteseim, jó környezetem, jó titkárom volt. Tették a dolgukat, csak a lényeges döntések maradtak rám.

– A bolognai képzés tényleg kiütötte?

– Egy szakács, egy adminisztrátor kiképezhető három év alatt, de bölcsész nem, a legtöbb természettudományi szakon is legfeljebb laboráns az eredmény. Osztogatjuk a diplomákat, amire a kutya sem hederít, bővítjük az elégedetlenek seregét. A jogászok, az orvosok el tudták hitetni a minisztériummal, hogy náluk ez nem megy, a többiekre ráverték. Az alapfokú magyar szakos micsoda? Tanár? Tanító? – még csak nem is óvónő. Ez a dráma! Európa szakítani fog ezzel, mert számos helyen rájöttek, hogy tragédiához vezet.

Mária vitalitása hihetetlen, szellemi frissessége isteni adomány. Hetvenen felül egy akadémikus már válogathat, mit vállal el, mit nem, ő mindent vállal: disszertációolvasást, elnöklést, ismeretterjesztést. Délelőttönként kutat – most éppen az 1918–19-ben elkövetett értelmiségi bűnöket –, mert „cédulákból élni uncsi”. Közben mellékesen rábukkant egy delikát történelmi figura szokatlanul gazdag históriájára – ebből is könyv lesz.

– Magánélete azért nem tartozik a nyilvánosságra, mert egy akadémikusnak méltóságteljesen kell viselkednie?

– Az minden embertől elvárható a magahelyén. Ismerek akadémikust, aki nem viselkedik méltóságteljesen, és olyan kofát, aki igen.

– Akadémikustársa – akit tanított is –, aztmondta: Mária túl okos volt a férjeihez.

– Nemcsak észbeli képességekről vanszó, hanem egyéniségekről. Ha a nő hajlandó is alkalmazkodni, csak nem alárendelt szerepben, a férfiak jelentős része nem képes elfogadni a mellérendeltséget. És a féltékenység sárga szörnyeket szül. Nőre, szerepre, egy vizsgára, mindenre lehet féltékeny valaki.

– Milyen anya volt?

– Új-Zélandba szakadt lányom azt mondaná, rossz, a fiam az ellenkezőjét.

– Szokott főzni?

– Szeretek és tudok főzni.

– Számítógép?

– „Hitleren” tanultam meg 1992–93-ban.Kézzel már alig tudok írni.

– Hobbi?

– A zene, úton-útfélen, munka közben éshangversenyteremben.

– A kritikát hogy viseli?

– Bánt, hogy a hibáimra magamnak kellrájönnöm. Ez a magyar történésztársadalomra sem vet jó fényt. Vitatkozó típus vagyok, kíváncsi mások véleményére. Mindenkinek hálás lennék, ha azt mondaná: ezt nem! Többször próbáltam vitát provokálni, eredménytelenül. Ez a helyzet a magyar tudományos élet, a történettudomány kárára van. Itt nem lehet olyan vitát gerjeszteni, mint Németországban vagy Franciaországban, pedig nagyon benne lennék, csak ehhez partner kell. Legutóbb elküldtem egy laphoz valamilyen véleményt. Két ember volt megszólítva, az egyik megsértődött, a másik azt mondta, ha megjelenik, ír valamit, de mivel nem jelent meg, nem írt. Itt bezárult a kör.