Majd megszáradunk mi is
Valahogy úgy vagyunk a World Press Photóval, mint a szilveszteri rádiókabaréval – bár szeretnénk eljátszani, hogy nem így van, legtöbbször mégis a tavalyi a mérce. Meg a tavalyelőtti. Minden évben megírjuk: az idén még a szokottnál is sokkal több a kín, a keser, a nyöször a kiállításon. Van, aki moralizálni sem rest, hogy na igen, a világ feltartóztathatatlanul robog a romlás felé, most kéne megálljt parancsolni, satöbbi. Csak meg kell nézni a sajtófotókat, mármint azokat, amelyek a legnagyobb visszhangot váltják ki évről évre. Etnikai konfliktusok, vallási ellentétek, háborúk és véres kvázi békék, betegségek, esetleg mindez együtt: erre harap mindenki, a vériszamós fotókra vetik rá magukat a vérszomjas médiafogyasztók, pfuj. Nincs ebben semmi különös amúgy. Ha békésen iddogáló elefántokkal meg flamingókkal lenne tele a Millenáris, a tárlat aligha érné el az ingerküszöbünket.
Mégiscsak jó, hogy a sok egyéb műfaj, például a sport-, illetve természetfotók mellett kétségkívül a rettenet az úr az ilyen kiállításokon. Mégiscsak jó, hogy létezik a világot áthálózó rendszer, amit sajtónak nevezünk, és hogy vannak olyan munkatársai, mondhatjuk: munkatársaink, akik bemutatják: mi zajlik a világban. Egy kicsit lehorgad ugyanis az a baromi gőg, amivel az ember magára szok tekinteni, úgyismint a legintelligensebb állatra.
Pietro Masturzo fotóján nincs egy csepp vér sem, csak félhomály van, és néhány pislákoló ablak, hajnali háztetők Teheránban. Egy júniusi éjszakát ábrázol az év sajtófotója, a háztetőkről csalódottságukat, keserűségüket világgá kiáltó asszonyokat. Akik az iráni elnökválasztás után is az ellenzéki jelölt, Mir-Huszein Muszavi támogatói maradtak, és a napközbeni zavargások után esténként ablakokból, tetőkről tiltakoztak Ahmadinezsad ellen. Nem kockázatmentes vállalkozás teli torokból azt üvölteni, mondjuk, hogy „Halál a diktátorra!” Ráadásul a legkisebb remény nélkül. A pusztába kiáltott szóból Masturzo nyomán világba kiáltó szó lett. És ez a lényeg. Visszafogottságában is az egyik leginkább megdöbbentő fotója ez az idei kollekciónak. Többet mond a lencsevégre kapott ellenzéki hulláknál.
Ami nem jelenti persze, hogy rezisztenssé váltunk volna az emberi plazmára. Marco Vernaschi például Bissau-Guineában készített sorozatával nyert első díjat a hír kategóriában. A világ egyik legszegényebb helyeként számon tartott országban virágzik a kokainkereskedelem, tekintve, hogy tengeri flottája szinte működésképtelen, a csempészek útja lényegében szabad. Vernaschi nemcsak alkalmasint kokainfüggő helyi prostituáltat fotózott, akinek meztelen testét fehér kar fonja körbe, s nemcsak Vieira elnök meggyilkolásának helyszínét mutatja be, a csupa vér falakat és bútorokat. De azt is, hogyan pózolnak az amúgy valószínűleg kokóüzletbe is belekeveredett elnök feltételezett gyilkosai.
Szabályosan mint egy vadnyugati banditabrigád. Büszkén.
Eugene Richards a Korunk kérdései elnevezésű kategóriában lett első sorozatával, amelynek témája az amerikaiak iraki szerepvállalása, csak éppen a hátországból. Egy anya segíti felnőtt gyermekét, a katonasrácnak Ramadi mellett ellőtték majdnem a fél agyát. Soha többé nem lesz képes gondoskodni magáról. Egy terepszínbe öltözött katona épp búcsúzik már alvó gyermekeitől, mielőtt visszaindulna a hadiszíntérre. Egy, az ablakon kinéző fiatalembert tartós szorongás gyötör.
Hétköznapok, otthon.
A 13 éves Adrian hétköznapjaiból is láthatunk merítést. A perui autista fiú gyakran ül nagyon közel a tévéhez, kezét a képernyőn nyugtatja: szereti az elektrosztatikus bizsergést ugyanis. A fürdést is nagyon élvezi. Gihan Tubbet sorozata a Hétköznapok-sorozatban nyerte el az első díjat. Az egyedi hétköznapok közül a zsűri Michael Wolf fotóját találta a legjobbnak: egy nő préselődik a metróajtónak, szeme behunyva. Csak érjünk már oda! Naponta 8,3 millió ember utazik a tokiói metrón – tudjuk meg a képalából. Emberszag és légszomj mint napi praxis. Kalandozunk, nézzük a szenegáli birkózókat, a világ legidősebb sportolóit, nézzük a kenyai aszály miatt elpusztult zsiráfot, a nyakig földbe ásott halott kisfi út, a házasságtörő Ibrahimot, akit épp megkövez a falu népe. Miközben elsuhan mellettünk egy tiptop pincér, kezében tálca, rajta szép talpas poharak, körülöttünk minden tiszta, mindenki mosolyog, verniszázson vagyunk vagy mi, ugye, szóval így nézzük Pierre-Olivier Descahmps képét, a Korunk kérdései kategória első helyezettjét. Hajléktalanok ruhái száradnak az utcán, a párizsi Demszky-karókon. És hogy ez miért érdekes? Mert a helyszín a Champs-Élysées. Vér nélkül is be tudnak indulni a könnycsatornák. De nem baj, majd „megszáradunk” mi is, mint a ruhák.
És a teheráni asszonyok könnyeivel mi lesz?
