A svéd származású álneves szerző vette a bátorságot (ennyi mindenképp a javára írandó), és nem egyszerűen Holden Caulfieldot támasztotta föl, de a regényfikcióban megszólal J. D. Salinger is – sajnos.

A Rozshegyező története voltaképp nagyon is egyszerű, ebben követi az előképet, a párbeszédbe vonni kívánt, nagy sikerű, ám messze nem hibátlan klasszikust, a Zabhegyezőt; azonban inkább tűnik föl erőlködésnek az immár Mr. C.-ként megnevezett főhős-elbeszélő utazásának leírása, mint „posztmodern bravúrnak”. A másodlagos elbeszélőként meg-megszólaló, direkt utalások formájában mindig beazonosítható, sőt a regény egy pontján néven is nevezett Salinger mondatai mintha inkább a szerző kételyei lennének, melyek sehogy sem illenek például a Seymour: bemutatás szerzőjének szájába – Salinger eme regényében az elbeszélő önmagával és elbeszélésével (illetve általában az elbeszéléssel) kapcsolatos fenntartásai kiváló mintát adhattak volna J. D. California számára, aki ehelyett inkább választotta a Zabhegyező elbeszélőjének modorát és sémáit. És még ez sem lenne problémás, ha hitelesen tudta volna leképezni és transzponálni az akkori szereplő-elbeszélőt a maiba: ugyanis a Rozshegyező a hatvan évvel későbbi Holdent mutatja, akinek nincs múltja – az első fejezetekben nem is ismer öreg magára a tükörben, és elbeszélői pozíciója zavaros marad a későbbiekben is, hiába a regénybeli Salinger kommentárjai, szereplőnk semmit sem változott a történet szerint eltelt idő alatt.

Ugyanazok a bosszantó és szánalmas hamisbölcsességek törnek elő belőle (például: „ha elköltözöl, mindig meghalsz egy kicsit”; „A kis kölykök a maguk titkos világában élnek”), ugyanolyan cél- és gondolattalanul sodródik egyik helyről a másikra, mint kamaszként (ráadásul e regényben is egy szökéssel kezdődik minden és egy közelebbről meg nem nevezett „hegyi intézményben” zárul le). Miközben az események során rendre a Zabhegyező eseményei és szereplői idéződnek meg a lehető legkimódoltabb, legdirektebb formákban (a legboszszantóbb módon akkor, amikor találkozik valahai gyűlölt iskolatársával: „azt a Stradlatert szerettem volna látni, aki az emlékeimben él, […] hogy valahogy ismerős legyen a világ”), az eltelt 60 év eseményeiről voltaképp alig tudunk meg valamit. A feleség emléke ugyan rendre visszatér, sőt Mr. C. a sírját is felkeresi, elfuserált öngyilkossági kísérleteit is az elvesztett nőhöz való megtérés motiválja; kiderül, hogy van egy fia, aki idősotthonba vitte; illetve „mentőangyalként” feltűnik, majd érthetetlen módon a semmibe vész egy volt tanítvány. És nyilvánvalóan nem a főszereplő szenilitása miatt nem derül ki több, ahhoz invenciózusabban kellett volna roncsolni még a kamaszgondolkodást is, hanem egyértelműnek tűnik föl, hogy a szerző fantáziátlansága vagy lustasága miatt – melyért a felelősséget viszont a regénybeli Salingerre hárítja. Kifejezetten bántó az a mondat (kurzívval, azaz Holden Caulfield „atyának” kommentárjaként megjelenítve), mely szerint „Ez alkalommal mindez nem játék már, mint akkor, először” – mintha Salinger a Zabhegyező írásakor mindöszsze csak játszott volna. Sokkal inkább J. D. California játszik velünk: nyilván tét nélkülinek érzi ezt, és könnyeden átlép bármin, csak a végére jusson – hervasztó blöff ez a regény.

A magyar fordítás a maga keretei között jó és pontos, szembetűnően odafigyel a Zabhegyező-fordítás fordulatainak használatára, ahol az eredetiben is arra hagyatkozott a szerző. Azonban a magyar cím tökéletesen motiválatlan marad még az utolsó előtti fejezet látomás- vagy álomjelenetének fényében is: míg a Catcher in the Rye magyarításában telitalálatnak érzem a Zabhegyezőt, addig sehogy sem érzem érvényesnek az erre a címváltozatra utaló, ám a regényt tekintve voltaképp üres kifejezést. Az eredeti cím60 Years Later – Coming through the rye volt.