Négy XXI. századi dráma! Végül is azért járunk iskolába, azért olvassuk régi idők szerzőit, hogy tudjunk valamit kezdeni a kortárs alkotók műveivel. Igaz, a színház kicsit más: ott a klasszikusok is változnak, akkor ér valamit az előadás, ha eltérőt, újat, mait tár elénk akkor is, ha az eredeti szöveget Shakespeare vagy éppen Racine írta több mint 300 évvel ezelőtt. Én mégis arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy az engem figyelő/ismerő alkotók – író, dramaturg, rendező, színészek meg a díszlet és a jelmezek tervezője – hogyan játsszák el az országomat, városomat, körülményeimet, az itt lakó embereket, a megtörtént és megtörténhető eseményeket, vagyis: az életemet.

Kicsit furcsa, hogy könyvben kell olvasnom a darabokat, s közben magamnak kell elképzelnem a színpadot, a díszletelemeket, a szereplőket. (Regénynél ez menynyivel könnyebb, felszabadítóbb! Ott igazából az esetleges fi lm- vagy drámaváltozat véglegessége zavarja a fantáziát). Leginkább a színész hiányzik: mennyit tehetne hozzá egy-egy mondathoz a hangsúly és a gesztus! Azután odaérek egy-egy jelenetvégi szerzői utasításhoz, és boldoggá tesz két szó: Értő csönd. Úgy van, ez mégis irodalom, nemcsak alapanyag a színházi előadáshoz. Ott nem tudom, létrejön-e, de olvasva nagyon ül. A szituációra, – egy modern vers(paródia) felolvasása után kell bekövetkeznie – és a dráma befogadására egyaránt vonatkozik.

Tasnádi István négy darabja meglehetősen különbözik egymástól, de vannak hangsúlyosan közös elemeik. Először is a szereplők versben beszélnek. A verses szöveget archaikusnak érezzük, annyira, hogy eszünkbe sem jut, hogy mondjuk, Aiszkhülosz Perzsákja is napi eseményekkel – a görög–perzsa háborúk sora még véget sem ért a költő halálakor –, nem pedig a mitológia vagy a régmúlt történeteivel foglalkozott. Márnés és felháborodás, ami a jelenkor durva szóhasználatának színpadra vitelét fogadta, például Spiró Csirkejátékának bemutatójakor. Nem fintorog a néző (olvasó), ha egy nő szájából hallja, amit a „celeb” Tigris Niki mond: „Lehet sok pénzed, farkad kőkemény”, inkább a rácsattanó rím lepi meg: „Legfontosabb mégis a víg kedély.”

Közös mindegyik drámában a speciális –de az irodalomból vagy máshonnan jól ismert – szituáció is. A Tranzit szürreális váróterme az X-akták típusú thrillerekből ismerős, a Kupidó mindenki mindenkivel-elve a „felnőtt műsorsávból”, a Fédra fitnesz a Racine-dráma variációja mai elemekkel: kómába eső hős, őrző-védő, szerelmi, komputer- és hatalmi játékok. Nem tudom, a színházak ragaszkodnak-e a speciális – mondjuk így: kimódolt – kiindulási pontokhoz, vagy az író szereti, ha így mutathatja meg kétségtelenül briliáns figurateremtő és helyzetkezelő képességét. Nagyon pontosan jelennek meg előttünk az alakok, úgy viselkednek, úgy reagálnak, ahogyan kell, csak éppen a jellemfejlődés lehetőségét zárták el előlük. Mindamellett jólesik a rájuk ismerés, együtt tudunk érezni velük, még inkább kikacagni őket, mert a nyomasztó vagy éppen tragikus pillanatokat is áthatja a kegyetlen irónia.

Nevetek rajtuk, de még inkább saját magamon, mert én vagyok az, aki természetesnek tartja az abszurd reakciókat, aki eltűri ezt a viselkedést, aki nem lép föl ellene, hanem elegánsan odábbáll, legföljebb lesajnálja a szereplőket. Pedig magamat is lesajnálom velük. Olvasás közben olykor fölháborodom, de jólneveltségem megakadályozná a színházban is, hogy legalább belekiabáljak, ahogy általában az utcán sem avatkozom közbe, mindig másra – politikusokra, az államra vagy kikre/mire – várok.

Hát jó, olvasom csak magamban, hogy: „Egy dolog biztos / Ebben a kibaszott világban, / Hogy élvezni születtél”, meg hogy: „Helyet a / Helyet a / Helyet a másnak, / Helyet az újnak, változásnak” és: „A vének, míg élnek, pofázni fognak, / Hatalmat MOST a fi ataloknak!” Utóirat (részlet a Fédra fitneszből): „PAP Neked, mondd, mit jelent e szó: hazám? HIPPOLÜTOSZ Egy nyelv, egy zászló, ízek és szagok. PAP Számodra mit jelent a szó: nemzet? HIPPOLÜTOSZ Régebben volt ilyen, valóban... Egyforma most már minden és egynemű / Offshore nemzet, Republic of Franchise.”