Gödöllőn is herendivel terítettek
Jóval tarkább volt az az étkészlet, amit ma „Gödöllő” fantázianévvel illetnek, miután az uralkodó – Erzsébet királynénak szánt ajándékként – rendelt belőle a gödöllői kastély számára az 1860-as években. Ez tulajdonképpen egy narancsvörössel és fehérrel sávozott alapon kínai motívumokkal díszített kollekció, melynek eredeti neve Siang Rouge volt. Sárga-fehér változatát ma is Sárga Siangnak nevezik, a fekete-fehér alapút pedig Siang Noirnak. A gödöllői kastély legendáriumához tartozik, hogy egykori királyi porcelánjaiból még a szocializmus idején is megőriztek háromszáz darabot a kastélyban helyet kapó szociális otthonban, és ünnepi alkalmakkor, úgy tudom, használták is őket.
Ezekből a kalandos sorsú darabokból azonban egyet sem láttam a kastély új ideiglenes kiállításán, a Herendi porcelán a nemesség palotáiban című tárlaton. Felvonultak viszont a manufaktúra leghíresebb kollekciói, melyek amúgy közismertek. Ha otthon nem is, de minden jobb Herendi-könyvben (például Sikota Győző 1970-ben írt munkájában) megtalálhatók, így nagy meglepetésekkel nem találkoztunk. De hát a herendi az herendi: értékét épp az időtlensége adja. Azok a száz-százötven éve változatlan formák, amelyek máig képviselik a XIX. századi arisztokrácia életnívóját. És persze mindegyiknek megvan a maga története is. Képviselik egy-egy hajdani nagyúr kényes ízlését. Esterházyak, Apponyiak, Batthyányiak szerepelnek a híres kollekciók rendelői és névadói között, sőt királyi fők is.
Itt van például Ferenc József öccsének, a tragikus véget ért mexikói császárnak készült úgynevezett „Miramare” kollekció, melyen kínai tájat látunk pagodával és kék hegyekkel. Mindez eredetileg mexikói tájjelleg szeretett volna lenni. Egzotikusnak, mondjuk, egzotikus. Viktória angol királynő viszont az 1851-es londoni világkiállításon szeretett bele abba a szintén egzotikus, lepkés étkészletbe, amelyből a királyi család legbelsőbb használatára rendelt, és amely azóta az ő nevét viseli. A walesi herceg, a későbbi VII. Edward viszont a csipkés hatású, kettős falú, s külső falán áttört díszű készleteket kedvelte, ezért ez a típus mindmáig „Walesi” néven fut. A Rotschild bárók nevét pedig a színes énekes madarakkal gazdagon díszített készlet őrzi. Ezt annak idején a herendi üzem tulajdonosa, FischerMór személyesen vitte fel Bécsbe, maga terítette meg vele az asztalt, és kissé meg is sértődött, amikor a báró azonnal fizetni akart, nem pedig a gyönyörű alkotás gusztálásával törődött.
A Herend hírnevét megalapozó Fischer Mór a korabeli világkiállításokon is bemutatkozott (például az 1862-es londonin vagy az 1867-es párizsin) és sikert aratott. Gyönyörű asztali porcelánjaiból a király rendszerint nagyobb tételben vásárolt, s ajándékozta meg vele például az orosz cárt (egyik ajándékának, egy szamovárnak a másodpéldánya a kiállításon is látható), az olasz királyt vagy a perzsa sahot. Sikerei eredményeképp 1870-ben „farkasházi” előnévvel nemességet kapott. Sőt, talán még a kiegyezésben is volt némi szerepe. A maga módján a megbékélést egy hatalmas, egy méter átmérőjű porcelántállal is ösztönözte, amely eredetileg az 1862-es londoni világkiállításra készült, és amely akkoriban a világ legnagyobb porcelántárgyának számított. Politikailag nem a nagysága, hanem a rá festett jelenet miatt volt inkább fontos. A kép ugyanis azt ábrázolta, amikor a rendek életüket és vérüket ajánlották a fiatal Mária Terézia királynőnek. Az üzenet egyértelmű, és nem véletlen, hogy Ferenc József kegyeibe fogadta a porcelángyárost. Egyébként megérdemelten.
A herendi porcelánkiállítás nagyon is megtalálta a helyét Gödöllőn, az egykori királyi kastélyban, mely épp arra készül, hogy jövőre, a magyar EU-elnökség idején a rendezvények fő helyszíne legyen. A kiállításnak helyet adó, frissen helyreállított Rudolf-szárny ablakaiból rálátni az egykori lovardára, ahol jelenleg is serényen folyik a felújítás. Idebent már porcelánok, kint betonszállító mixerkocsik.
