Olyan lönnék, mint a retök
Miért nem láttam soha egyetlen lobogó hajú népviseletes babát a Váci utcai giccs kirakatokban? – ebbe még nem gondoltam bele. Pedig könnyű belátni, mennyire zavarhatták volna a kósza tincsek a parasztlányokat és -asszonyokat munka közben. Másrészt legalább akkora illetlenségnek számított volna a fésületlenség, mint a hiányos ruházat. Ezért nem is bízták a véletlenre a frizuradolgot – avat be Zorkóczy Éva babakészítő, akinek nem a belvárosi szuvenírboltok meg a budavári bodegák kínálata a mérce. Ő a népművészet mestere.
– A nem túl gyakori, mondjuk havi egyszeri hajmosás után disznózsírral, szappannal vagy cukros vízzel alaposan bekenték a hajukat, mielőtt alsó, fehér főkötőt tettek volna rá. Erre jött a díszes főkötő, Békés megyében például ilyen gyöngyökkel kivarrott – mutatja Éva az apró fekete ruhadarabot. Legfeljebb egy nagyobbacska gesztenye méretű babafej férhet bele. És hogy miért olyan sötét az ünnepi „fékető” a Tiszántúlon vagy a Duna–Tisza közén? Sőt miért volt fekete Békésben az összes templomi és nagyünnepi ruha is a húszas, harmincas évekig? Mert a barna és a fekete szín magát az ünnepélyességet jelentette a parasztpolgári viseletekben. Díszítőelemeket csakis látható felületekre varrt, hímzett az asszonynép, magyarázza a népi iparművész, aki az óbudai Textilmúzeumban frissen nyílt babakiállításra és a vele együtt szervezett konferenciára tulajdonképpen névadó szülőként érkezett. Ő készítette ugyanis a tárlat és a szakmai nap főszereplőjének, Róza baba prototípusának minden porcikáját, és ő is nevezte el – nagyobbik unokájáról.
A figurát a Kiss Áron Magyar Játék Társaság (KÁMJT) elnöke, Györgyi Erzsébet muzeológus kérésére tervezte Éva. Az volt a cél, hogy az aránytalan testfelépítésű, így népviseletbe nehezen bújtatható műanyag játékbabák helyett egy mindenki számára könnyen elkészíthető, beöltöztethető baba „szülessék”. – Ezek itt az ős-Rózák – mutat egy sor kalácsképű lányfigurára Zorkóczy Éva, aki a maga részéről gombócfejűnek nevezi a Rózák első generációját. (A továbbfejlesztett babák fejéhez már fém öntőformára: kokillára és bóraxos keményítővel formázott textilre volt szükség). Paplantöltő anyagból, flízből készült csíkokat tekernek drótvázra, így készítik a testet most már kilencedik éve a KÁMJT kézművesei. Fitos orrát úgy nyerik, hogy a töltelékanyag és az azt fedő szövet közé gyöngyöt dugnak. Haját eleinte fonálból, utóbb a műszálas szőnyegek alapanyagából, sopilénből varázsolják. – Mellesleg ez az egyetlen mesterséges anyag a praxisunkban – nyugtat meg a babaművész –, egyébként nálunk a bőr az bőr, a szőr az szőr!
A mell pedig mell – tehette volna hozzá rögtön. Neki ugyanis nem mindegy, hogy fiatal leányt vagy öregasszonyt öltöztet-e nagymisére való öltözékbe. Esetleg a litániára való, kevésbé díszes viseletbe vagy egyszerű gyüvő-menő ruhába, amelyben a vásárba vagy más intéznivaló után volt szokás járni. – Megnézheti idős asszonyokról készült bármilyen fotón vagy rajzon, a keblük csak közvetlen a rékli fölött ér véget. Na most, ha én megkötöm a babán a rékli övét és a gombolójánál két fagyöngyöt nyomok bele alulra, kimondottan élethű ábrázolását kapom két jelentős méretű, melltartó nélkül viselt kebelnek. Máshol arra kell különös gondot fordítania az igazán lelkiismeretes babakészítőnek, hogy az adott tájegység, például Palócföld menyecskéje kellőképpen faros legyen. A sárközi lányok tartják magukat az „olyan lönnék benne, mint a retök” szoknyaviselési ideálhoz, míg az elöl laposra szorított Somogy megyei leányok szoknyájukat hátul több farpárnával gömbölyítik csábítóra.
Hogy lehet-e csábos a babatekintet is, erre először praktikusan válaszol a népi iparművész. – Hogyne, csak egy kicsit kerekebbre kell festeni a szemeket, és följebb tenni a pöttyöt. De valójában a népviseletes babákat nem szokás kacérra fazonírozni. Mint ahogy nem látni egyetlen lefényképezett falusi lányt sem, aki kacéran tekintgetne, netán mosolyogna a fotóról. Ilyen ünneplőruhás, komoly alkalmakkor nem volt helye sem vigyornak, sem huncutkodásnak. – Egy jó babásnak tisztában kell lennie nemcsak a szokásokkal, hanem az antropológiai sajátosságokkal is – magyarázza a mester. Aki pont emiatt soha nem követne el akkora bakit, hogy fekete hajat növeszt egy Tiszán túli svábnak vagy tojásfejet formáz egy hagyományosan széles pofacsontú kunnak. A fejfedőetikettről meg már ne is beszéljünk! Ezek olyan fontos ruhadarabjai voltak például a dél-alföldi sokácoknak, hogy az az asszony, akinek a fejéről nyilvános helyen, valami bosszú végett leverték a főkötőt, vagyis a kapicát, soha többé nem mutatkozott. Inkább az öngyilkosságba futott.
