De Sting a világ egyik legjobb és legszerethetőbb popsztárja, már elnézést, ha a kifejezés valakinek derogálna. Olyan popsztár, akinek még félre-, vagy fogalmazzunk úgy: kevésbé sikerült megnyilvánulásait is ujjongás kíséri rendszerint. Olyan popsztár, akinek hangján azért kevés nyomot hagyott a sóbiz meg az idő. És olyan popsztár, akinek az olyan lemezeket, mint amilyen a Symphonicities, könnyedén meg lehet bocsátani.

Például azért, mert simán, különösebb erőfeszítés nélkül, már-már élvezettel hallgatható anyag. De Stingtől, illetve egy lemeztől nekem nem elég a már-már, nem elég, hogy elbóklászom, meg elfőzögetek rá otthon, azt’ jó van.

De azért mégis azt gondolom, nem nagyon történt itt egyéb, mint hogy Gordon Sumner összegerebélyzett 12 slágert a sajátjai közül, aztán megkérte Rob Mathest, David Hartleyt és Steven Mercuriót, hangszerelnék át a dalokat szimfonikusokra. Átdolgozták. A zenekarral jól felvették. Kicsit variáltak a stúdióban a hangzással. Kiadták. Kerekítettek hozzá egy nagy turnét, nyilván kellemes jegyárakkal, ugye, és enynyi. Le van húzva a nép megen. Ami egyfelől érthető, miért ne húznák le a népet, ha az hagyja magát, sőt önként járul a kaszszához, hogy meglegyen neki most már szimfonikus változatban is a Roxanne, a Next To You vagy éppen a She’s Too Good For Me. És inkább Sting húzzon le, mint valami alig félslágeres senkiházi.

De én azért mégiscsak abban hiszek, hogy az ember akkor csináljon lemezt, ha van mit mondania. Hogy az Englishman In New Yorkban a szaxofon témáját klarinét nyomja, azt én nem sorolnám az újatmondás kategóriájába – inkább mintha direkt klasszikusmázba bújás, a saját mítosz építgetése folyna itt, amire nincs sok szükség. Erős az a mítosz így is már. Igaz, a besztof hálás műfaj, vannak, akik többször is megpróbálják. Úgyhogy nyugodjunk le most már, egy besztofnak megteszi ez.

Főzzünk rá valamit, retrospektíve.