Emberszagú, hiteles és komisz az ábrázolás. Akárcsak az a mesébe oldódó Dózsa-tabló három év múlva, amelynek ugyancsak a rézkarcvariánsa látható most, de amelyen, az olajváltozattal ellentétben, ott a hat malacát szoptató anyakoca az előtérben. Szabó Vladimír kaján realizmusa nem ötvenben született meg. Festett ő már groteszk imádó pásztorokat harmincháromban, római ösztöndíjas korában is, itatásidillt, fejük méretéhez képest törpe parasztasszonyokkal, és ugyancsak harmincháromban asztaltársaságot meghökkentő, pucér nővel. S ha mindezek a korai festmények nincsenek is ott az Irányi utcában, várva valahol egy múzeumi emlékkiállítást, a szellemük, a világképük, olykor még a motívumaik is jelen vannak.

Főleg rézkarcokat, s főképp későbbi műveket láthatunk. Az 1905 és 1991 között élt festőgrafikus egykor, a világháború előtt és alatt a rajzaival (újságrajzaival) tette ismertté egyébként sem szokványos nevét, és a hatvanas évtizedben is elsősorban grafikai lapokkal foglalt el mind fontosabb pozíciókat az egyelőre ösztövér műkereskedelemben. Népszerű, keresett és tartalmas volt. Nyomatainak fedezete máig az a szakmai elmélyültség, rajzolói és rézkarcolói finomság, amellyel zsúfolt, mindig mozgalmas jeleneteit megörökítette. Már a tanyasi szcénán olyan dús, kövér lapulevél-csendéletet, a középtérben líraian kusza fatörzseket, s hátul, meszsze, olyan finoman elmosódó dombos tájat látunk, amely a rézkarcolásnak legalább három lehetőségét komponálja egybe. Szakmai alázatnak mindezt azért nem nevezhetnénk, mert a lapokban sok minden van, csak alázat nincs. Hagyjuk egyelőre a pompás devianciákat, nézzük a kemény realizmust. A Moliére-mű nem paródia, hanem parasztkaraktereknek és parasztasszony-karaktereknek lélektant és társadalmat ismerő csoportképe, a Körhinta is egyfelől kopott katonasapkás egyedeknek, széles kalapú tisztelendőknek, csavargóknak és szakácsnőknek a megvesztegető felvonulása. Más kérdés, hogy ez a karakteres szabóvladimíri realizmus lépten-nyomon szabóvladimíri mesébe és szabóvladimíri abszurditásba csúszik át. A hetvenhármas Körhintán (száz nyomat készült belőle) úgy, hogy minden figura egyneművé válik. A rézkarcbravúr és a sajátos szemlélet azonos minőséggé fokozza-tompítja a templomháttér szentszobrait a lent ülő koldussal és a nyüzsgő piaci polgárokkal, és elég nehéz elkülöníteni a ringlispílponyva festett alakjait a fölöttük táncoló meg zenélő élő testektől.

Szabó szürrealitása hol lappang, hol leplezetlen. Abban a mészáros rémálmát demonstráló rettenetben, amelyben állat-hentesek mérnek ki emberfertályokat tömegével, ott brutális. Igaz, hogy egészen finom ceruzarajz, a grafit lehelete jeleníti meg a látomást, de nem biztos, hogy ez a gyöngédség nem fokozza-e a tébolyt, ahelyett, hogy tompítaná. Ám nem kevesebb az abszurd akkor sem, ha a művész archaizál. Szabó Vladimír többnyire archaizál is. A Legenda a csodaforrásról című lapját látva lehetetlen nem gondolni Cranach hasonló tárgyú berlini festményére, és lehetetlen nem észrevenni, mennyivel rettenetesebb öreg szipirtyók és aszott vénemberek rohannak itt a fiatalító vízhez, mint a német mester tábláján.

Az öregség, meg az ellentéte központi kérdése a szabálytalan életműnek. Amely nagy kedvvel mutat fel fonnyadt, állatbarát özvegyeket, nagyon megvénült bakfisokat és ruganyos, ragyogó, szűzi lányaktokat. Az utóbbiakat is olyan ízléssel, amely csak ritkán tesz engedményt a nőtestekkel körülvett, mindig vénséges, esetleg hatalmas fehér szakállt viselő A gyűjtőnek és A régiséggyűjtőnek.

Egy kevésbé zsúfolt lap: Pulykapásztor. 1965