A polgár kétkerekű lova
A bicikli a XIX. század és a XX. század fordulóján a polgári szabadságjogok kivívásának fontos eszköze volt, sőt valamelyest napjainkig az maradt. Nálunk ma is vívja harcát egy szabadabb, természetesebb városi életforma jegyében: külön sávokért, kedvezőbb KRESZ-szabályokért, legújabban pedig bringás kölcsönzőhálózatért. A téma tehát nagyon is aktuális ma, Budapesten. Mellesleg: 2008-ban itt rendezték meg a világon a legnagyobb tömeget mozgósító kerékpáros felvonulást, a 80 ezresre becsült Critical Masst.
A kiscelli kiállítás erről a sokszínű jelenről is szól, de felidézi a budapesti biciklizés hősi kezdeteit is. Mégpedig különös helyszínen, szakrális környezetben, kőszobrok között. Az ősbringák a múzeum egy olyan csarnokában kaptak helyet, ahol eddig csak elárvult kőszentek (volt épületdíszek) várták a ritkán feléjük vetődő látogatót. Ez már-már a bicikli mennybe menesztése.
De akkor mit keresnek ebben az apoteózisban a női bugyik? Azt szemléltetik, hogy a kerékpározásnak nagy hatása volt a női emancipációra, s ezzel párhuzamosan a női alsónemű fejlődésére. A biciklire ülő nő már nem vett fel fűzőt, dámakalapot, a nyeregnek köszönhetően eltűnt a szoknyák alól a turnér (avagy tornűr, fenékmagasító kispárna), s egyre rövidebbé vált a bugyi szára is. A társadalomnak azonban némi időbe telt, míg elfogadta, hogy egy nő nadrágot ölt, és férfimódra, lába közé vett nyeregben teker a biciklin.
Nem tudom, melyik kurátor ötlete volt a kiállítás kétsávos, férfi-női szempontú felépítése, B. Nagy Anikóé, Perényi Rolandé vagy Balla Lorándé, de izgalmas, jó ötlet volt. Míg az egyik szálon a történet arról szól, hogy a nőknél egy magasabb szabadságfok elérésének eszköze és jelképe, sőt erotikus töltetű reklámok motívuma lett a biciklizés (híres asszonyok fényképeztették magukat nyeregben: Fedák Sári, Szilágyi Arabella, Jelffy Gyuláné, de még Karády és Erdélyi Mici is) – addig a történet férfiszálán a bringa mint sporteszköz és státuszszimbólum jelentkezett. Még tudományos férfiak sem átallottak drótszamárra pattanni. Egy régi fotón Bláthy Ottó Tituszt, a transzformátor feltalálóját látjuk kerékpározni. A XIX. század végén megalakultak az első biciklis egyesületek (a Condor, a Fővárosi Kerékpár Egylet), sorra rendezték a hosszú kerékpártúrákat, országúti versenyeket, 1896-ban pedig megépült a Millenáris sporttelep, amely ma Európa legrégebbi biciklipályája.
Férfi -női vonalon egyaránt hamar divat lett a bicikli is. Hamarosan megjelentek a pedállal hajtott haszonjárművek. Előplatós triciklin hordták házhoz a kiflit a péksegédek, Bagaméri pedig jégszekrényes háromkerekűjéről árulta a fagyit. Aztán a postásnak is munkaeszköze lett a bringa, sőt az első és a második világháborúban hadrendbe is állították a biciklit. Mindezt jól követhetjük a kiállított csodamasinákon, melyeknek jelentős részét magángyűjtők kölcsönözték.
Nem kevésbé csodálatosak a kiállítás második részeként, az altemplomban a kerékpározás mai ágait bemutató kortárs járgányok. Az első szakaszban az extrém biciklizés típusait, mountenbike-okat, BMX-eket, akadálypályákon használt trial (2 és 1 kerekű) gépeket látunk, majd hihetetlenül finom országúti és pályaverseny-kerépárokat, aztán pedig a városi biciklizés gépeit, köztük a legmenőbb futárgépeket. A biciklis futároknál most épp az örökhajtású változat a trendi, vagyis a legszimplább, de egyben a legnehezebb fogaskerék áttételű. Ezeken a pedált soha nem lehet függetleníteni a kerekek forgásától. Nincs szabadon futás, nincs több sebesség, nincs kontra sem. Csak elöl és hátul egy-egy fogaskerék és a lánc. A legmenőbb változatokra kézi féket sem szerelnek, a biciklisnek a láb erejével kell visszatartania a pedált és a gépet. Őrült szerkezet, de anynyira divatba jött, hogy már a Csepel is gyártja.
Itt az altemplomban egyébként végre nyeregbe is pattanhatunk, egyrészt egy pedálos vetítőgéppel filmet vetíthetünk, másrészt néhány versenybiciklit is kipróbálhatunk az ideiglenesen kiépített föld alatti biciklipályán. Nekem talán csak egy óriás kerekű velocipéd hiányzott, azt szerettem volna meglovagolni.
