Éppen Julia Fischert nézegetem és hallgatgatom, akit egyébként nem nehéz megkülönböztetni a többiektől. Nem is véletlenül mutatják, egy kétéves koncertjét adták ki DVD-n, amit látni kell, hogy nem csalás és nem ámítás. Illetve, talán ámítás, de nem csalás.

Julia Fischer a hangverseny első részében Saint-Saens 3. hegedűversenyét játszotta, a második részben pedig a zongorához ült, és a Grieg-koncertet adta elő. Persze vannak igazi muzsikus tehetségű növendékek, akik több hangszeren is zenészek, ha jól tudom, Kelemen Barnabásért is harcoltak egy ideig a zongoratanárok, de ebben a formájában mégis páratlan a teljesítmény, Julia Fischer nagyszerű hegedűs, és ha nem is helyezi új alapokra a Grieg-zongoraversenyt, tökéletesen élvezhető színvonalon játssza el a darabot.

Ez a fajta hangszertudás, ez a „mindegy, csak szóljon, és én majd zenévé teszem” évtizedek, talán évszázadok óta nem volt jelen a koncertpódiumon, illetve, amikor jelen volt, még koncertpódium nem volt. Bach és Mozart játszott ennyire eltérő hangszeren is magas színvonalon, de hogy milyen magas színvonalon, azt nem tudhatjuk, és hogy a közönségük kevésbé volt kifinomult, illetve neurotikusan rosszindulatú (nem kívánt törlendő), az szinte bizonyos.

A rosszindulatnál maradva: ezt a koncertet látni kell, különben az ember úgysem hiszi el. Azt gondolja, hogy más is besegít, ha nem muzsikus, legalább hangmérnök, aki javítgatja a felvételt, amíg piacképes nem lesz. Az igazi, megörökített zene azonban még mindig a hanglemez, ott könnyebb elmélyedni, nem zavar a látvány, csak a hangok számítanak. Van új Julia Fischer-CD is, Paganini 24 capriccije. Van hozzá használati utasítás is, hogy most megmutatják, mennyire nagyok ezek a művek, mennyire összefüggenek, és mennyivel többek, mint virtuóz darabok, szólistaszidolok, csillogási lehetőségek. Bár erős a gyanúm, hogy eddig is mindenki erre törekedett, és kevesen tanulták meg azért a darabokat, mert értéktelen, de nehéz műveknek érezték, nem árt hangsúlyozni a jelentőségüket.

Voltaképpen soha nem hallottam arra érdemi magyarázatot, hogy Paganini vajon miért éppen 24 capricciót jelentetett meg. Akkoriban a 24 még nem volt zenei csodaszám, Bach persze kétszer 24 prelúdiumot és fúgát írt, de azt mind más hangnemben, hogy jelezze az új hangolás előnyeit. Paganini azonban nem 24-féle hangnemet használ, és ha mégis Bach után lép, az nem lehet ok nélkül. Ahogy nyilván az sem véletlen, nem is provokáció, hogy a művét „a művészeknek” ajánlja. Ha még hozzátesszük azt, hogy mennyire kevéssé olaszos ez a zene, még a Paganini-hegedűversenyekhez képest is, hogy időnként mennyire hálátlanok a darabok, (hallgatóilag értem a hálátlanságot: nemegyszer kért udvariasan, de határozottan a család, hogy legalább halkítsam le azt a rohadt lemezjátszót, mert ezt nem lehet kibírni), elég egyértelműnek látszik, hogy a szerzői szándék meglehetősen félre lett értve. Már ha tényleg azt gondolta valaki, hogy ez nem zene, csak nehéz.

Az, hogy mennyire nehéz, Julia Fischer hegedűjén is hallatszik, néha nagyon meg van nyöszörögtetve a hangszer. Hogy mennyire zene, azt néha a felvételen sem hallani. Hiába mondják, hogy arra is érdemes figyelni, zeneileg mennyire logikus rendben követik egymást a darabok, mennyivel erősebbek, többet jelentenek együtt, mint külön, néha azt érzem, hogy még egy-egy capricción belül is zökkengetünk, hogy a híres 24. caprice egyes variációi között is letottyanunk, a szólista fúj egyet, úgy indul neki a következő változatnak.

A cél nyilván az lett volna, hogy Paganinit a szólóhegedűre komponáló Bach mellé lehessen emelni. A világ viszont éppen fordítva gondolkodik, az előadói gyakorlat a Bach-féle szonáták és partiták tételeiből formált ráadásszámokat. Maradt tehát tér az új és még újabb hegedűs hölgyeknek és uraknak. A gyönyörök fája megszedett ugyan, de a fa tövénél még halomban állnak a gyümölcsök.

Julia Fischer