Az idegenség örök téma a szellemtörténetben: hol belülről hárul rá figyelem, a lélek aprólékos puhatolásaival, hol kívülről, a külvilág gyanakvó szorongatásai közben. Ha kimondom a szót, idegen, rögtön a képzetek ezre rebben fel a tudatban, számtalan árnyalatban, villogó vonatkozásban, ellentmondásos viszonylatokban.

A görög filozófus arra a kérdésre, honnan származol, azt felelte: a világból (s Szókratészt máris utolérte a hazaárulás vádja). Nagy gondolkodók menekültek el hazájukból, s hozták létre műveiket idegenben (Püthagorasz, Xenophanész, Anaxagorasz). Költők éltek és haltak messze szülőföldjüktől, idegen nyelvi környezetben, valamely belső szabadság hűbéreseiként (Ovidius, Heine, Joseph Conrad, Milosz vagy Brodszkij).

De évszázadokon át, mind a mai napig idegen maradhatott saját hazájában egyszerű és bonyolult szellemű ember egyaránt – vallási, származási vagy meggyőződési okokból. Sőt idegenné válhat ki-ki egészen rejtélyes úton-módon, önmaga számára is talányos változások következtében: kötve hinném, hogy Hölderlin vagy Paul Celan otthonosabban érezte volna magát a világban, ha nem keményedik görccsé fokozatosan, sorsának és hétköznapjainak présébe szorulva. Ezeregy helyzet, amely idegenné sorvasztja az embert. Aki túl sokáig szórakozások közepette él, még saját szívének is idegenné válik, sóhajt Adolph Freiherr von Knigge (1751–1796) német író. Minél hosszabban tanakodunk az ajtó előtt, annál idegenebbé válunk, mondja Kafka a Visszatérésben. S ki minősült még idegennek a századokban? A vallásalapítók, a pogányok, az eretnekek, a szabadgondolkodók, a melankolikus álmodozók, a különcök, a költők, a feketék, a cigányok, a zsidók, a szomszédék, a románok, a tótok s más lehele tűek. És ki még? Bizonyos szellemi epidémiák idején talán mindenki mindenkinek idegen, és minden egyes embernek idegen az egész emberiség.

Julia Kristeva (1941–) bolgár származású, Párizsban élő gondolkodó nagyszerű könyve jó harminc év késéssel jelenik meg itthon. A mű két nagy részre bomlik: az elsőben a szerző az idegenség tipizált állapotának sokrétű elemzését nyújtja, a másodikban pedig az idegenség történeti alakzatainak gazdag tárházát bontja ki előttünk.

Az első rész lényegében éles, megrázó mélylélektani elemzés egy olyan helyzetről, amely az idegenség neve mellett más kirekesztődési létformákkal is rokonságot tart (kapásból megemlítem az európai irodalom nagy Vándorlás-motívumait, Laurence Sterne, Goethe, Schubert vagy Pilinszky János műveit, vagy pl. a Kosztolányi Hajnali részegség című versében megfogalmazódó ideiglenességérzet eszméleti mintacsoportját).

Kristeva könyvének második – terjedelmesebb – fejezetsora a nyugati civilizáció olyan pillanatait eleveníti meg, amelyekben az idegenség bármiféle szellemi vonatkozásban felmerült. Az elemzések a görög és a zsidó hagyomány mintáitól a keresztény századokon át vezetnek a reneszánsz, a felvilágosodás, majd az újkor felvilágosult kozmopolitizmusáig. Kristeva mindenütt aggályos pontossággal bontja ki az idegenség természetrajzát – hol vallási, hol filozófiai, hol irodalmi, hol erkölcsi, hol politikai összefüggések felvillantásával. Sejthetjük: a könyv kimeríthetetlen példatárral szemlélteti a kirekesztés, a gyűlölet, a kétséges vendégmarasztalás, a nagymérvű társadalmi hibáztatás, a bűnbakkeresés, a titkos fenntartások, a nemzeti hősiesség maszkjában tetszelgő bűncselekmények és a tömeggyilkosságba torkolló ideológiai mámor technikáit.

Julia Kristeva pazar könyve Sigmund Freud kopernikuszi fordulatával végződik, aki feltárta, hogy a legnagyobb idegenség bennünk az, ami tudatunk alatt lappang. A mű azt sugallja: a kibékíthetetlen, legmélyebb ellentmondások okait önmagunkban hordozzuk. Önmagunk idegenségérzetét kell tehát elemeznünk, mielőtt gyűlölettel viszonoznánk, ami a külvilágban idegennek rémlik.

Hogyan mondja Terentius? Ne legyen tőlünk semmi idegen, ami emberi.