„Hát akkor tessék venni egy szürrealista operát és tessék azt megrendezni!” – visította egy mondhatni idős hölgy, akire a tévések azt írták, operakritikus,Kovalik Balázs Fidelio rendezéséről nyilatkozva csak a fakanál hiányzott a kezéből. Ez a hölgy, ha irodalomkritikus lenne (persze valójában sem egyik, sem másik), most két fakanalat is vehetne magához. Tekintve azonban, hogy Esterházynak nem ez az első Fideliója, a hölgynek rengeteg fakanállal kellene felszerelkeznie. Mert hiába a derék, művelt hölgyek és urak, akik egyszer s mindenkorra tudják mi a művészet, azon belül az opera és az irodalom, pontosabban irodalmunk, hiszen ez nem egoista foglalkozás! Mindig akadnak ilyen kovalikok és esterházyk, akiktől nem aludhat nyugodtan az ember, akik miatt veszélybe kerülnek a hangszálak. Pontosabban kerítendők a veszélybe, ezt ugyanis, a visítás veszélyét, a nemzet- és irodalomféltés diktálta felelősség diktálja (tollhiba: mondja tollba).

Esterházy Péter Esti című kötete legalább két okból érdekes a számomra. Az egyik, hogy írója még mindig képes meglepni az olvasót, holott maga a módszer, az igyekezet, a szándék, vagy nem is tudom minek nevezzem, voltaképpen már legalább tizenöt éve (akkor jelent meg az Egy nő) ismeretes. Ha receptet fogalmaznánk, így lehetne összefoglalni: „végy egy látszólag egyértelmű entitást, aztán különféle mondatokkal (adagold őket ízlés szerint, de sok legyen) írd szét, bizonytalanítsd el, hogy összerakva ne legyen olyan, mint azelőtt.” Ez az írásmód vált gyönyörű győzelemmé a Harmonia caelestisben és ez az Esti motorja is. E személyes hagyomány ellenére az olvasó mégis meglepődik, talán nem is annyira azért, ami a könyvben történik, mint inkább azért, hogy ami történik, az működik is, és nem fárasztó.

A másik ok éppen ez a személyes hagyomány, illetve hát – hiszen Esterházyról beszélünk! – hagyományok. Az elsőre már utaltam: Egy nő – Harmonia caelestis – Esti. Az általam ismert recenziók közül három is jelezte a Harmonia… és az Esti közötti hasonlóságot: a wolferl nicknév Esti részegsége a konyves.blog.hu-n; Pálfy Eszter a kikotoonline.hu-n (Kötet,melyben Esti Kornél) és Poós Zoltán a hvg.hu-n (Esti megint: randevú az Estivel). Wolferl fontos mondatokat vet képernyőre: „…miközben olvassuk az Estit, azt fi gyelhetjük meg magunkon, hogy elkezd az agyunk járni azon a nyelven, ahogy Esterházy szája. Ez egy szabad száj.” Ez a szabad száj szét- és összebeszéli a hagyományt, és hogy képzavarral éljek, bár nem is biztos, hogy képzavar, minden nyelvet a magáévá tesz. Van itt természetesen Kosztolányi, aztán hetvenhét magyar népmese, Nádas Péter, Camus, Kukorelly idézte Tolsztoj, Joyce Maynard idézte Salinger, Balázs Imre József, Beckett, El Greco, Sancho Panza és persze Don Quijote, Bartók, Wittgenstein, Gödel. Az olvasó gyanakszik, mert nem tudja, vajon mi nem idegen, már abban sem bízik, amit nem ismer fel, abban pláne nem, hiszen az akármi lehet! Vertikális olvasók ilyenkor kiáltják, hogy „jogdíj!”, műveltek ilyenkor, hogy „intertextuálitás!”, de talán, és a recenziók erre adnak reményt, akadnak olyanok is, akik a gyanakvást a játékkal együtt értik: mit akar ez tőlem?, milyen csőbe akar ez behúzni megint?, no, majd kifogok én rajta!, és nyilván nem, de éppen ettől érdekes.

A hagyomány nemcsak szövegek és muzeális tárgyak, hanem főleg viszonyulás mindezekhez, és ha az ember meglátja a dr. Nagy Miklós (!) készítette fotót a fülön, rögtön az Esterházymásolta Iskola… jut az eszébe,melyet aDIA szakértői „klasszikus avantgárd” gesztusnak neveznek. Ilyen klasszikusan avantgárd, hogy Esterházy arca ezen a fülön félig felismerhető, mert szemüveges és hullámzik a haja, félig azonban nem, illetve csak azért, mert tudjuk vagy sejtjük, hogy itt Esterházynak kellene lennie, tehát inkább kitaláljuk. Így vagyunk a szöveggel is, az ember ismer egyet innen, egyet onnan, egyet meg amonnan, látta Bartókot zongorázni, az unalomig megtanultaWittgenstein gondolatát, az Esti Kornélt pláne szereti, és ezt, az Estit, valahogy Kosztolányin keresztül, aki persze nem Esti Kornél, bár mégiscsak Esti Kornél valamiképpen. Indulhat a se veled, se nélküled azonosítás, amely az Esterházy-szövegek legfőbb éltetője mindkét részről, íróiról és olvasóiról egyaránt, és csak azért nem folytatom, bár lehetne, mert akkor soha nem érek a végére.

Idézni pedig közveszélyes, illetve kizárólag akkor nem, ha elfogadjuk, hogy nincsenek szabályok és nem szabad „rájönnünk” semmire. Mert például itt van a hét római számozott fejezet közül az első, az Esti: bemutatás egyik alfejezete, A változás szerkezete: „Már túljártam életem felén, amikor egy szeles tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél, jutott Esti Kornél eszébe (írtam egy szeles tavaszi napon.)” (Dante! Dante!). Vagy a Nyitánykollekció alfejezet Kicsit című alfejezetében: „Az ember mindig hibás kicsit, szerepel Camus-nél, az ember mindig fiktív kicsit, állítja Esti Kornél létezése egész súlyával.” Vagy a római számozatlan Esti Kornél utolsó, tizenkettedik fejezetében, melyben Semmi Mátyás: „Egy nap, egy szép nap – borban mosdott, kolbászban törülközött – Esti Kornél ismét fölfedezte Mátyás királlyal való azonosságát.” Szóval ezekben nem szabad bízni, nem szabad kiemelni őket, mint ahogy én tettem, és magyarázatot írni köréjük, mint ahogy én teszem. Mert a lényegük éppen a megmagyarázhatatlanság, a könyvé pedig az, hogy csak akkor idézhetjük, ha mind a 396 oldalnyi szöveget (előtte címnegyedív és egyebek, utána tartalomjegyzék és egyebek). A szabad száj nem attól szabad, hogy meg lehet jósolni, mit fog mondani, hanem éppen attól szabad, hogy satöbbi. Tollhiba kicsit mindig.