'Horty' koporsója, Göring hasa
Visszacsatoljuk Trianont! – tűzte hivatalosan is zászlajára a jelmondatot a Magyar Kétfarkú Kutya Párt. Lehet, hogy a békekötés aláírásának 190. évfordulóján már ez a plakát is a rekvizitumok között kap helyet, és a tárlatot is a könnyed, önironikus hangulat lengi majd körül.
A mostanit viszont, amelyet a Centrális Galériában rendeztek a II. bécsi döntés 70. évfordulója alkalmából, inkább az érzelemmentes emlékezés jellemzi, a békediktátum következményeinek minél teljesebb körű bemutatása. Más kérdés, hogy az indulatok azért nem kerülték el a Visszacsatolás című kiállítást, és bizony, sírni is lehetne egy-két tárló előtt.
Leginkább kínunkban. A revizionista esztétika ugyanis akkoriban a hétköznapi tárgyakat is elérte, cigarettatárcák, gyertyatartók, kártyapaklik, ceruzák hirdették a nem, nem soha kérlelhetetlenségét a maguk színes, elnagyolt, s meglehetősen bumfordi módján. De talán épp ez jelzi bármelyik történelemkönyvnél is pontosabban, hogy mindent és mindenkit áthatott a reváns vágya, hogy még a józanabb polgár sem vonhatta ki magát a trauma okozta hangulatból.
Nem hiába mondják az esztéták, hogy a giccs ellen a legnehezebb védekezni, hiszen bármilyen üzenetet képes lefordítani a maga édeskés és egyértelmű nyelvére, és pláne nagy a hatásfoka, ha nem is igen akarnak védekezni ellene. A tárgyakat elnézve sok mindent megérthetünk az akkori közhangulatból, amely máig húzódva termeli ki a Nagy-Magyarország-matricákat a kocsik lökhárítóin.
Szerencsére a tárgyak erejét számos korabeli fénykép, dokumentum és térkép árnyalja. Például a Teleki-féle nemzetiségi, más néven vörös térkép román párja, amelyen csak úgy vöröslött Erdély a románoktól. A trükk persze nagyon egyszerű, hívja fel a figyelmemet a megoldásra Mink András történész, a tárlat rendezője: azért lett ilyen meggyőzően homogén a térség, mert a román térképkészítők a lakatlan területeket is bepirosították. Ahol nem laknak emberek, az magától értetődően román, állították nem kis leleménnyel a szakértők.
A politikai pingpongban mi egy fokkal becsületesebbek voltunk: nálunk a lakatlan részek fehér foltként szerepelnek. Effajta színes történeteket rejt a tárlat szinte mindegyik fotója, levélrészlete, kordokumentuma. És ez még csak a bemelegítés. A kiállítás gerincét ugyanis egy 81 perces film adja, mely jól elmesélhető történetté rendszerezi a különféle dokumentumokat. Korabeli amatőr, hivatalos propagandafilmek és híradóbejátszások adják vissza többek között a bevonulást követő eufóriát, de a Dél-Erdély elvesztése miatti döbbent szomorúságot is.
Döbbenetből és elkeseredésből természetesen a másik félnek is kijutott. A bécsi döntést a románság szintúgy jóvátehetetlen tragédiának fogta fel, mint ahogy mi Trianont. A feltörő indulatokat mi sem jelzi jobban, mint a kormányzónak a kolozsvári pályaudvaron hagyott koporsó: „Ez jó lesz Hortynak, amikor bevonul Kolozsvárra.” Innen is látszik, hogy a düh nem jó tanácsadó, már ami a helyesírást illeti...
Az öröm hiánya azonban nem csak a románokat jellemezte, az erdélyi szászok sem repestek a boldogságtól a határmódosítás hírére. Jobban tartottak a magyar nacionalizmustól, mint a romántól, magyarázza Mink András. Ezt az úgynevezett Göring-has szemlélteti a legjobban, pontosabban az a megmagyarázhatatlan és teljesen logikátlan hurok Kolozsvár és Marosvásárhely között. Történt ugyanis, hogy egy tordai szász iparos személyesen kereste fel Berlinben az illetékeseket, hogy kijárja magának: Tordát és környékét hagyják meg Románia részének, mert neki ott vannak érdekeltségei...
És nem egyszerű írni erről, de akár átélni is azt a felszabadult örömhullámot, amely az észak-erdélyieket járja át a bevonuláskor. A minden nagyobb városban megtartott ünnepségeket, melyek koreográfiája német mintáról tanúskodik, és nem mentes a személyi kultusztól. Az éljenző tömeg képviselői mindenütt a kormányzóhoz és nem az ünneplőkhöz szólnak (ezt ékesen bizonyítja a vásárhelyi fotó). És egynémely, a mai szemnek szokatlan ellentmondás: a kézdivásárhelyi ünnepségen az ottani rabbi szónokol.
Elsőre azt hihetnénk, afféle propagandisztikus hamisítványról van szó, de nem: a történelem furcsa fintorát senki és semmi nem lenne képes utánozni. És látunk itt gúnyos gyászjelentést Nagy-Románia „elhalálozása” kapcsán, és jelentést a kitelepítésekről is, melyből mindkét oldal kivette a maga részét. A magyarok kitelepítésére ugyanis azonnal érkezett a retorzió: Kolozsváron egyetlen éjszaka alatt megszületett azon románok névsora, akiknek másnap el kellett hagyniuk a várost. A javaslattevők a telefonkönyvet használták, így korrigálni is kellett: a román hangzású nevek birtokosai megmenekültek, ha magyar feleségük volt...
Az október 10-ig látogatható kiállítás már most nagy sikernek örvend, ahogy ez a látogatók bejegyzéseiből is kiderül.A sikert egynémely támadás is jelzi a maga módján. A szórólapra felkerült fénykép (Horthy arcmását ábrázoló plakátot tart egy horogkeresztes kar) kapcsán egyesek úgy vélték, hamisított montázsról van szó, a Horthy-rendszer lejáratásáról és történelemhamisításról beszéltek. Ráadásul a posta sem volt hajlandó terjeszteni, tiltott önkényuralmi jelképnek fogták fel ugyanis. Nos, lehet, hogy rossz hír, de a fénykép valódi. 1940-ben készült valahol Beszterce környékén.
