Kevés, nagyon kevés magyar költő volt ennyire egy a maga idejével. Vagyis ennyire józan, nyitott, mindent mérlegelni tudó, fellobbanó érzelmei és indulatai közt is ironikus-racionális. Nem állíthatjuk ezt a kapcsolatot egyenrangúan kölcsönösnek. A háború alatti munkaszolgálat, bujkálás, a sok és sokféle megaláztatás, gyalázat, szenvedés, keserűség, a reménykedéssel kényszerűen leszámoló öngyilkossági kísérlete nagyon is egyoldalúnak mutatja a vonzódást, ahogy az ötvenes évekbeli elhallgattatása is. De épp ez az, ami értelmet adott ennek az összeforrottságnak. Láthatóvá, átélhetővé és nagyon mélyen tudatosíthatóvá tette a világ veszélyes ellentéteit, és azt is, hogy nincs más lehetősége, mint feltétel nélkül átadni magát ezeknek az ellentéteknek. Csak így engedheti belülre, így engedheti az igen különféle részek felől szabadon beszélni „a zűrös, áradó egészet”. Coincidentia oppositorum – emelte kedves filozófusa, Cusanus fogalmát egyik római verse mottójába, s vonatkoztatta is mindjárt magára, mintegy meghatározva személyisége és művészete leglényegét. Igen. Vas István ez volt: ellentétek olykor elképesztő intenzitású találkozási pontja.

Nagyszabású, összetettségében, kiterjedésében és jelentőségében is kivételes életmű támadt ebből. Drámai költészet, de persze esszét, kritikát, műfordítást és drámát átfogó, feszültségekkel teli munkásság, közel negyven kötet. Köztük a Miért vijjog a saskeselyű? című bámulatos, költők, regényírók, történészek, emlékiratírók módszereit és technikáit ötvöző önéletrajzi regénye. Amelynek sodró eseményességében egymást fedő, egymáson szeszélyesen áttetsző életrétegekben nagy pontossággal és érzékletességgel, egymásnak minduntalan ellentmondó vagy épp igazoló tények, adatok, érzelmek, indulatok, emlékek, magvas reflexiók, állítások és tagadások szövedékeként jelenik meg a mindennapokban a történelem, a kor, az irodalom, szellemi élet, közélet és magánvilág, a három torokszorító szépséggel, bensőségességgel megrajzolt nőalak, velük a szerelem, aztán olyan személyiségek köre, mint Babits, Radnóti, Kosztolányi, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Kosztolányi, Szabó Lőrinc s a Vas István nemzedékéhez tartozó barátok, ismerősök: írók, költők, művészek, gondolkodók kérdéseket előhívó, magyarázatokat kínáló alakja.

Vas Istvánt nagyon jó olvasni. Minden ponton áttetszően világos. Pedig neki talán nincs egyetlen szava sem, ami ne a konfl iktusos érzékelés és gondolkodás szava volna, amihez ne lenne kész később visszafordulni, mert minduntalan kiderül, nemcsak egyetlen, minden mást kizáró felelet adható a kérdésekre. Ugyanez okból a versek mindig túlmutatnak magukon. A többi vershez és valami, a verseken, életművön is túl és kívül létezőhöz. A „nem-én hatalmas földjei”-hez, az átfoghatatlan, mindig más, de örökegy élethez és halálhoz, „az ismeretlen instanciá”-hoz. A teljesebbhez. Olvasója azonnal észlelheti is: az egész tele van áramlásokkal, torlódásokkal, ismétlődésekkel, megfelelésekkel, párhuzamokkal, sűrűsödésekkel, sóvárgással, lassú értelem telítődéssel, eszmélkedéssel és megrendültségekkel. Egy-egy vers, tehát, mondjon bármily sokat, nem mond, nem mondhat eleget. Az, ami Vas Istvánt foglalkoztatta, csak az életműben ölt alakot. S az életörömnek abban a fénykörében, ami körülveszi. 81 éves korában halt meg.

Vas István szentendrei nyaralójában