Csak éppen megbetegedett, és nem jött el. Syddel megpróbáltak Skype-on kapcsolatot létesíteni, de csak egy tréfás kedvű fekete fiatalember jelent meg a kivetítőn, Syd egy pillanatra felbukkant ugyan, de elmenekült. Dalait Láng Annamária egyedül volt kénytelen előadni, körítve természetesen az ilyenkor szokásos édelgésekkel, roppant kalandos megismerkedésük történetével (elefántcsorda, malária, életmentés), és kiegészítve egy beszélgetős tévéműsorból vett bejátszásokkal, amelyekből megismerhetjük Sydet, családját, életpályáját, rendkívüli, extravagáns személyiségét, kábítószeres szétesésbe fúló életét.

Syd egyáltalán nem létezik, ezért nem is jelent meg a MU Színházban. Syd Láng Annamária, Nagy Fruzsina és feltehetőleg a szövegeket író – állítólag fordító – Vinnai András közös találmánya, alkalom és ürügy, váz és keret egy önálló esthez, egy a színészi sokszínűséget, sokarcúságot fitogtató jutalomjátékhoz, no meg egy nem egészen igazi rockkoncerthez.

Syd ugyan nem létezik a létezés szó szerinti, konkrét értelmében, nem volt rocksztár, nem volt kábítószeres, nagypofájú lázadó, nem menekült el Amerikából bűnöző öccsei után, nem él a szavannán nyomorúságos viskóban, nem próbálta a televízió képernyőjén piszkálni az ilyesféle piszkálódásokban nagy örömét lelő riportert és az általa képviselt kispolgárokat, ám képvisel, sőt virtuális létével is megtestesít egy eszményt, egy bálványt, egy életmintát, egy vágyálmot, egy elképzelést az életről, amelyből a dalok fakadnak. És nem utolsósorban képviseli a MU Színházban fellépő, koncertező, testilelki-színészi mivoltában nagy erővel jelen lévő színésznő egyik, valamelyik énjét, személyiségének, képességeinek, művészetének egy rétegét, egy oldalát, egy színét.

Syd az alaposan átgondolt, jól megtervezett és megszervezett átejtés remekműve. Kezdve a színház havi műsorfüzetében olvasható kettős interjúval, egészen a késleltetett beengedésig és a homokkal borított színpadon (díszlet: Izsák Lili) köpenyben toporgó, a nézőket idegesen méregető művésznőig, minden egy valóságos, kínos színházi szituáció látszatát igyekszik kelteni. És az önleleplezés is ugyanilyen precízen megszervezett. Hogy kinek mikor esik le a tantusz, az persze nézői gyakorlottság, no meg ösztönös valóságérzék kérdése, de már az állítólagos Skype-kapcsolás is gyanút kelthet, az meg, amikor a tévériporter szerepében felismerhető Sárosdi Lilla, Sydként pedig Láng Annamária jelenik meg, akkor a legnaivabb nézőnek sem lehetnek kétségei, hogy beugratták.

Syd a virtuális és a tényleges valóság határainak felismerhetetlenségéről, átjárhatóságáról, elmosódottságáról beszélő jelkép, valóságpanelekből és művészeti toposzokból összegyúrt élete és művészete korunk lényeges alapélményeit karikaturisztikus élességgel megragadó szimbólum, ennyiben igazabb minden valódi valóságnál.

Syd felelőtlen, cinikus játék, orcátlan kamuflázs, trükkös bujkálás a művészi feladatvállalás, a társadalmi szerep, a véleménymondás elől, álarc, sőt álarcok sorozata azzal a céllal, hogy a teljes lelki kiüresedést, céltalanságot, értelmetlenségérzetet elleplezze. Syd virtuóz formalizmus, merő öncélúság, l’art pour l’art.

Syd ártatlan és roppant szellemes, nagyon mulattató, áttetsző, dupla fenekű, sokrétegű, sziporkázó, nagy szellemi élvezetet, ugyanakkor kellemes elmegyakorlatot biztosító, könynyed, mégis roppant súlyokkal dobálózó vidám móka, derűs egyensúlyozás a valóság és az álmok határán, zsonglőrmutatvány tragikus súlyokkal és csillogó szappanbuborékokkal.

A kedves olvasó, pláne ha az előadást is megnézi, tetszése szerint választhat a fenti értelmezések közül, illetve variálhatja őket, vagy találhat magának egészen más szempontokat. Kiváltképp, ha nem olyan süket a rockzenére, mint e sorok írója. Mert lehet, hogy mégis a koncert a lényeg.