– Előbb lenne itt egy verklisnek teniszkönyöke, mint vacsorája – humorizált az egyik megkérdezett utcai zenész arra a kérdésre, hogy mennyire lehet jól keresni Magyarországon az utcazenével. Aki tud zenélni, az inkább csak a saját kedvteléséből ül ki az utcára zsebpénzért – már ahol hagyják –, de mellette jellemzően „komoly” zenei karriert folytat. Aki viszont az utcazene megszállottja – mert ismerői szerint ez egy külön műfaj –, az külföldre veszi az irányt, ahol jóval nagyobbak a lehetőségek, így Franciaországban, Németországban, Olaszországban van, ahol kis szerencsével egy óra alatt több száz eurót is meg lehet keresni egy jó utcai produkcióval. Azonban a kinti közönség sokkal kritikusabb is.

Ahány város, annyi papír

Gyakorlatilag ahány város, anynyiféle szokás, no és persze előírás érvényes az utcazenészekre – itthon és külföldön is. Bár alaphelyzetben egy „zenélő város” elvileg mindig több turistát vonz, vannak turistaközpontok, ahol alig vagy egyáltalán nem lehet engedélyt szerezni. Másutt viszont gyakorlatilag az ül ki a sarokra játszani, aki akar – igaz, ez jócskán meglátszik a felhozatalon. Alkalmasint ide lehet sorolni Budapestet is, ahol az utcai „zene” alatt javarészt a koldusmaffia Casio szintetizátorokkal felszerelt zenés kéregetőitől jobbára a napi gyakorlási penzumot az utcán letudó konzervatóriumosig terjed. Mivel az utcazenéléssel kereshető pénzből még vegetálni sem igazán lehet, így nincsen különösebben leszabályozva a terület. Van, ahol afféle kiskereskedőként kezelik a zenészt, és helyfoglalási pénzt kérnek tőle.

Bár jogilag nehéz is lenne különválasztani a valódi zenészt a zenés kéregetőktől, ugyanakkor itthonról nem hallottunk olyanról, hogy az engedélyezéshez ellenőrizték volna a zenész tudását. Mint például Münchenben, ahol egy délelőttre vagy egy délutánra szóló engedély 10 euróba kerül és egy héten csak két napra adják meg. Ráadásul az engedély előtt az önjelölt művésznek egy bizottság előtt kell játszania. (Ha pedig engedély nélkül próbál dolgozni, könnyen megeshet, hogy apró helyett egy több száz eurós bírság papírja kerül a hangszertokba.) Bécsben is adnak engedélyt, ám ott ügyelnek a hangerőre: ütős és erősítővel ellátott elektromos hangszerekkel nem lehet kiülni. Észak-Olaszországban, Veronában jellemzően egy hónappal előre kell engedélyt kérni, aminek 30 euró az ára, enynyiért 10-15 napig zenélhet bárki. Más olasz városokban nem kérnek engedélyt – így fizetni sem kell előre –, ám nem túlzás, hogy az aktuálisan az utcán posztoló rendőr jóindulatán múlik, hogy elkergetik-e a zenészt, vagy sem.

Mennyi csörög a hangszertokban?

Az utcai örömzenét 3-4 óránál tovább aligha lehet folytatni, és egy-egy húzósabb előadás után nemritkán több napot is pihentetni kell a zenész kezét vagy éppen száját – attól függően, hogy milyen hangszeren játszik. Nálunk néhány óra alatt jó helyen –mindenekelőtt ilyen a Váci utca és környéke, illetve az utcazenei fesztiválok – öt-hatezer forintot is meg lehet keresni. A kiskereskedelemhez hasonlóan azonban itt is egy nüanszon múlik, hogy mi a jó hely: míg például a Váci utcában (míg el nem zavarják a zenészt a rendőrök) több ezer forintot is össze lehet zenélni, addig a Vörösmarty téren alig-alig adakoznak a járókelők, de ugyanígy csak pár száz forintos keresményről számolt be egy másik zenész is a budai Várban.

Persze a jó hely és a tudás külföldön sem feltétlenül garancia a sikerhez, de tény, hogy ott a színvonalas produkcióból akár meg is lehet élni. Olaszország, Franciaország jobb helyein néhány óra alatt több száz eurót is össze lehet zenélni. Megkérdezett zenészek szerint a recesszió miatt a turistacentrumokban láthatóan kevesebb a vendég, de az utcai zenészek bevétele nem igazán változott. Cry szerint az utcai bevételekre sokkal inkább hatással van az emigráció. Ma már közhelyszámba megy, hogy a nyolcvanas években a világ legjobb utcazenészei Izraelben voltak. Az orosz zsidók kivándorlása idején egész szimfonikus zenekarok távoztak a Szovjetunióból a Közel-Keletre, ahol azonban eleinte nem kaptak munkát, így jobb híján a tel-avivi aluljárókban próbálták megkeresni a betevőt. Ma hasonló a helyzet Németországban, ahol „fél Oroszország” zenél, így Münchenben az utcazenélésre engedélyt kiadó hivatal előtt állandóan hosszú sorok állnak, és a jelentkezőnek ajánlatos már hajnali négykor besorolni –hangszerrel a kézben.

Itthon csak passzió az utcazene

– Az első évek nem is mentek könnyen – meséli Balogh Lajos Kristóf, aki „Cry” művésznéven hangszereivel idestova tíz éve járja Európa nagyvárosainak utcáit. – Volt úgy, hogy három napig nem ettem. Kint a közönség sokkal kritikusabb, mint itthon. Az akusztikus rock- és blueszenét játszó „Cry” története némileg kilóg a rocklegendáriumokból. Cry harmincévesen, egy befuccsolt üzleti karrier után –üveggyapot tapéta kereskedelmével foglalkozott, ám a vállalkozása csődbe ment – döntött úgy, hogy immáron abból fog megélni, ami őt tinédzserkora óta igazán foglalkoztatta: a zenéből.

Egy hátizsákkal és a gitárjával nekiindult Olaszországnak, és megpróbálta kizárólag az utcai zenélésből fenntartani magát.

De hiába volt gyakorlott és képzett zenész – már tizenéves kora óta gitározott –, évek teltek el,mire megtalálta a saját műfaját, produkcióját és vált vérbeli utcai zenésszé. Az eleinte akusztikus gitáron játszó Balogh Lajos Kristóf megtanulta saját magát dobbal és szájharmonikával kísérni – no és persze az angol mellett gördülékenyen beszélni olaszul is. Bár nemrég megszületett a kislánya, így negyvenévesen is az év felét külföldön tölti, Olaszország mellett leggyakrabban Német- és Franciaországba megy játszani.

Egyszemélyes zenekarként a legtöbb helyen viszszatérő vendég, az első évek vadromantikája még most sem múlt el teljesen: a hűvös időben „bejáratott” diákszállásokon lakik, azonban ha jó az idő, még most is előfordul, hogy egy sátorral vagy hálózsákkal vág neki a nyugati nagyvárosoknak. Itthon ellenben inkább csak zenei fesztiválokon játszik, mert amikor korábban egyszer-egyszer megpróbálkozott a hazai terepen, alig keresett valamit, vagy pedig szimplán elkergették.

Érdekesség, hogy aki a színpadon nagyszerű zenész, az nem biztos, hogy az utcán ismeg tudja állítani a járókelőt, pláne annyira, hogy annak a pénztárcája is megnyíljon. Az utcai zene ugyanis –mondhatni – egy önálló műfaj.

Bevállalós magyarok

– Sokkal szabadabb dolog az utcán játszani, közvetlenebb a kapcsolatom a közönséggel – mondja az egzotikus ütőhangszereken játszó Skultéty Rita, hozzátéve: ott egyszerűen hiányzik belőle a színpadi lámpaláz. A Burgenlandban élő, klasszikus zenei végzettségű lány a grazi zeneművészeti főiskola után váltott az egzotikus ütőhangszerek felé, és ma főleg tanításból, színpadi produkciókból, zenei csoportfoglalkozásokból él, de kedvtelésből, főleg utcazenei fesztiválokonma is ki-kiül zenélni, és ha teheti, megpróbálja bevonni a közönséget is az „ütős” produkcióba. Skultéty Rita úgy látja: a magyar hallgatóság sokkal bevállalósabb, mint a külföldiek, bár ez arra is igaz, aki nem rendelkezik kifi nomult ütemérzékkel.

„Egy-két számig mindenkit hagyunk, hogy kiélhesse magát” – mondja Skultéty Rita, akinek ugyanakkor már rutinja van abban, hogy egy idő után szelíden leszerelje a kevésbé muzikális játékosokat. Azonban mint minden viccnek, ennek is csak a fele a tréfa.

Az utcazenésznek a legjobb pillanatokban is fél szemmel a motyóját és persze a hangszereit kell vigyáznia. Gyakorlatilag minden napra jut egy részeg vagy őrült, aki erőszakoskodni próbál. Ilyenkor határozottan kell fellépni, például azért is, mert az sem ritka, hogy az értékes hangszerek is veszélybe kerülnek. Jellemző, hogy a hallgatók zenét vagy egy slágert akarnak rendelni a művésztől, ami különösnek tűnik, hiszen Rita produkcióiban láthatóan kizárólag ütőhangszerek szerepelnek.

Szerényen jövedelmez a hazai terep