Határozottan, de nem megfellebbezhetetlenül. Rögtön tudtam: valami fontosról van szó, amit a legtermészetesebb, hogy óvni kell. Igazából azóta látom a várost, a városomat: a homlokzatok díszeit, szecessziós kacskaringót egy-egy eldugott helyen, burkolatot és macskakövet. A kövek színét, hangulatát.

Mesélik, hogy az immár harmincegy évre visszatekintő műsornak hála ma is megrángatják a kabátját idősebb hölgyek és urak a buszmegállóban, az utcán, és kérnek tanácsot vagy egyszerűen csak rámosolyognak. Mint egy régi és megbízható ismerősre. Ő maga viszont azt meséli, hogy leginkább a hangjáról ismerik fel, amikor húst kér a közértben.

A műsor maga és a városvédő mozgalom, amellyel ma is azonosítják, egy helyszínnel kezdődött. Pontosabban annak hiá nyával. Akkor már tapasztalt filmesként, operatőrként megfelelő helyszínt kerestek Szőnyi G. Sándorral a készülő Bánk bánhoz. Csakhogy a magyarországi várak közül, azok rémes állapota miatt, egyik sem jöhetett szóba. Legfeljebb a romokat lehetett megnézni két forintért. Végül Léka, vagyis Lockenhaus mellett döntöttek, amelynek vára hívogatóan ragyogott a város felett. Ráday Mihály fejébe sehogyan sem fért: miként lehet, hogy amott így néz ki egy műemlék, emitt meg így, pedig azt éppúgy felrobbantották 300 éve, mint a hazaiakat. És bizony ekkor kezdett körvonalazódni egy olyan műsor, amely nem csupán bemutatja, megszeretteti épített örökségünk értékeit, de agitációs hangnemével azt is eléri, hogy tegyünk is a romlás ellen. Valamit. Bármit.

Eleinte A Hétnek szállított kis riportokat, majd a Terefere című műsoron belül kapott kilenc percet. Már akkor számos értetlenséggel szembesült: miért cserélik ki például a Szabadság téri pásztorbotlámpákat ostornyelűre, ahelyett hogy csak kábelt és foglalatot cserélnének? Miért kap egy egész utca új kapukat? Miért az uniformizáló törekvés, amikor épp az épített környezet színessége, gazdagsága volna a lényeg? Egyszer még a postával is összeakaszkodott. Történt, hogy le akarták cserélni az összes telefonfülkét a fővárosban. Ráday ezt természetesen szóvá tette: miért nem újítják fel inkább őket? Be is indult az ellentámadás. Az akkori Népszabadság azzal vádolta meg, hogy holmi régi vacakokért iszonyú költségbe akarja verni az országot. Egy új fülke ugyanis 30 ezer forintba került, míg a régi helyrepofozása sokkal, de sokkal többe. Akár nyolc- vagy tízszeresébe is. Több se kellett Rádaynak, azonnal meghirdette a képernyőn, hogy olyan vállalkozók jelentkezését várja, akik 30 ezer alatt is fel tudják újítani azokat a fránya fülkéket, vagy legyártják őket újra. Mondani sem kell, tömegével jelentkeztek. S a harc a hagyományos telefonfülkékért, postaládákért mostanság újra aktuálissá vált...

Világossá vált, hogy nem csupán egy kilencperces riportműsor, hanem egész mozgalom indult el. Már az első pillanattól özönleni kezdtek a levelek. (Csak amennyiség érzékeltetésére: már félszáz ládányi levelet, dokumentumot, okiratot adott át a Fővárosi Levéltárnak, és még kábé ugyanennyi várja, hogy átnézze, rendszerezze.) Csak egy hajszál választotta el attól, hogy az épített örökség védelme a rendszer bírálatába csapjon át. Vagyis meg kell szüntetni, amíg lehet. Nem lehetett. Olyannyira nem, hogy Szinetár Miklós, a királyi tévé művészeti vezetőjeként, fel is tette a logikus kérdést: nincs kedved önállóan csinálni? Volt. Kapott is húsz percet, ami már az első műsorra huszonhat lett, majd felkúszott ötvenkettőig. Eleinte kéthavonta egyszer jelentkezett, majd havi huszonöt percre állt be. Este kilenc és tizenegy között sugározták, és alkalmanként majd kétmillió embert ültetett le a képernyők elé. Mai bulvárésszel felfoghatatlan.

Így született meg az Unokáink sem fogják látni, avagy városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát. A cím bizonyos szempontból magától értetődő volt. A tévében futott akkoriban egy új épületeket, kortárs építészetet bemutató műsor, az Unokáik is látni fogják. Ebbe már csak a „sem” szócskát kellett beilleszteni. A többit pedig Devecseri Gábornak köszönheti, aki annak idején az Iliászt fordította. Ő adta Pallasz Athénének a városvédő eposzi jelzőt, de végül Ráday Mihály érte el, hogy a szókapcsolat ne csupán az irodalomban, de a köznyelvben is elterjedtté váljon.

A műsor elindítása azonban áldozatot is követelt. Először is azt, hogy a kamera mögött már addigra nevet szerző filmes átüljön a barikád másik oldalára. Az arcát, vagyis önmagát adja az egészhez. Nem kis trauma volt, emlékszik vissza rá. De volt miben bíznia. Például abban, hogy gyerekkorában, otthon nagyon komolyan vették a helyes magyar beszédet. Színművész apja egyből rászólt arra, aki hosszú magánhangzóval ejtette ki a postát vagy a körutat.

– Arról kellett döntenem, hogy szeretnék-e még más műsorokban is szerepelni, ahogy több kollégám is teszi. Én akkor lemondtam erről, mert tudtam, hogy ehhez az ügyhöz egyetlen arc kell. A nézők ugyanis rendszerint a műsorvezető személyéhez kötik a tartalmat. Lemondással járt, de megérte: olyan hitelességet teremtett, amit akkor elképzelni se lehetett – meséli. Ma is nehéz elképzelni. A mozgalom és a nézői bizalom országgyűlési képviselőséget hozott, de tizenhét éven át tagja volt a Fővárosi Közgyűlésnek is. Egy kétszáznál is több, városvédelemmel, faluszépítéssel foglalkozó civil szervezetet összefogó szövetség elnöke. Elérte, hogy az alkotmány szövegébe bekerüljön az épített örökség kifejezés. Oroszlánrésze volt abban, hogy Budapesten létrejöjjön a műemléki alap, és megszülessen a helyi érdekvédelmi támogatás és rendelet. És amire a leginkább büszke: a műemlékfelújításokat, intézményeket elismerő Europa Nostra-díj (az Európai Unió hivatalos kitüntetése) egyszer, rendhagyó módon egy személyhez kerülhetett. Aki persze akkor már réges-rég intézménynek számított... Többet nem is mondok. Felesleges lenne.

A műsorral való azonosulás olyan jól sikerült, hogy ma már hajlamosak lennénk erre a 31 évre szűkíteni az életpályát, holott Ráday Mihály ’68 óta dolgozik hivatalosan a köztévénél. Az ELTE művészettörténet szakáról érkezett, miközben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát is. Így persze érthető, hogy nem idegenkedett a színészettől sem. (Tessék csak megnézni őt a Szevasz, Verában vagy a Hamvadó cigarettavégben.) De azon kevesek között lehetett, akik egyszerre végezték el a rendezői és az operatőri szakot. (A tévé vezető operatőreként számos élő közvetítés és tévéjáték „szeme” lehetett a Keménykalap és krumpliorrtól a Tudós nőkig.) Filmesként végzett, de ő mégis a tévét választotta. Miért? Egyszerűen nem akart 6–8 évig asszisztálni valaki mellett, hogy végül labdába rúghasson. Minél hamarabb szüksége volt az önállóságra, és ezt csak a tévé nyújthatta. Ott viszont egyből bedobták a mély vízbe.

– Nem hinném, hogy volna még valaki a tévénél, aki színesebb palettát tudna felmutatni. Igazából talán nincs is olyan szakma a tévézésben, amelyet ne próbáltam volna ki – magyarázza. Vagy olyan műfaj. Kis vagy nagy műsor. Ismeretterjesztő filmtől a játékfilmekig, tévéjátékoktól a színházi közvetítésekig. A világ metróit bemutató sorozattól a hatvan másodperces déli harangszóig.

S hogy mi lesz most – amikor egy oklevéllel nemcsak nyugdíjba küldik, de egyben városvédő műsorát is megszüntetik? Operatőrként egy dolgot biztosan megtanult: ha épített díszletek között, ha eredeti helyszínen forgatnak, mindig alkalmazkodni kellett. Ebben bízik most is. Meg abban, hogy az évek alatt felgyűlt tapasztalatára, tudására mégiscsak szükség lesz még. Vagy a tévénél, hiszen mégiscsak egyike azoknak, akik a legjobban beszélik a doboz nyelvét. Vagy a főváros valamelyik hivatalában. Hiszen legtöbbször akkor tűnik fel valaminek vagy valakinek az értéke, ha már nincs ott. Ha eltávolították, ha rosszra cserélték.

Ezt nála senki sem tudja jobban.