– Első ízben jelentkezett válogatott és új versekkel. Mi indokolta a válogatást? A leltárkészítés és a továbblépés igénye, vagy valami más?

– Egy napon úgy éreztem: érdemes volna áttekinteni, mit csináltam eddig, mint költő. Kevés verset írok, mindig gondosan mérlegelem, csiszolgatom a verseimet, mielőtt kiadom a kezemből. Irigylem azokat, akik könnyen és folyamatosan tudnak költőileg működni – én nem. Tudom, hogy vannak, akik szeretik, igénylik, olvassák a verseimet, ám a régebbi köteteim nincsenek meg nekik, hiszen azok kis példányszámban jelentek meg, és eleinte nem is keltettek valami nagy feltűnést. Így hát azt gondoltam: adjunk az érdeklődőknek egy adagot a régebbiekből. Meg aztán, hatvanéves elmúltam: ez is számít. De hogy egyenesen válaszoljak: inkább a leltárkészítés érdekelt ezúttal, mint a továbblépés.

– Milyen szempontok alapján válogatott? Segítséget kért – szerkesztő, jó szemű ismerős, első olvasó –, vagy inkább egyedül oldotta meg a rostálást?

– Szubjektív és logikailag nemigen indokolható a válogatásom: ami tetszett, amiről úgy éreztem, hogy fontos vagy jellemző, azt vettem bele. Változatos is akartam lenni, hiszen a verseim között is sokféle van: van szonett és van rímtelen, van nagyon személyes és van sejtelmesen általános, legalábbis én így látom. Segítségemre volt a Magvető szerkesztője, Sárközy Bence és két barátom is, akiket megkértem, hogy segítsenek a válogatásban. Hálás vagyok nekik, bár távolról sem mindig fogadtam meg a javaslataikat.

– Kritikusai írják, hogy már az első pillanattól ugyanazt a költői programot valósítja meg. Pontosan, higgadtan. Mindig is távol állt öntől a kísérletezés?

– Én azzal kísérleteztem – talán még ezután is? –, hogy miként lehet nagyon személyes, nagyon egyéni érzéseket, pillanatokat, akár lángoló érzelmeket pontosan és egyben a mai, élő nyelven megragadni. Az igaz, hogy kezdettől fogva ezen dolgozom, ebben nincs változás a költészetemben.

– Shelley szerint a költészet prófécia, törvény és tudás, és a költők a világ el nem ismert törvényhozói. Mi maradt mára mindebből?

– Shelley egy édes romantikus, akinek az idejében, 1820 körül ez így volt, vagy szerették volna, hogy így legyen; de sok más kiváló évszázadban egyáltalán nem volt így. Például Catullus vagy Petrarca semminek nem volt a prófétája meg a törvényhozója. A költői szerep koronként változik: ma, úgy látom, a személyes érzelmek, az egyéni látásmód az érdekesebb.

– Azt írja, sose jutott eszébe, hogy angolul írjon, bár kiválóan beszéli és tanítja is. A magyar nyelv tömörebb, verstanilag alkalmasabb, vagy egyszerűen csak jobban áll a kezéhez?

– Önmagában nem mondhatnám, hogy a magyar nyelv alkalmasabb volna versírásra, mint bármelyik másik, hiszen angolul, németül, oroszul is születnek költői remekművek. Vannak előnyei és vannak hátrányai – olyasféleképp, mint a szobrászatban a bronznak, szemben a márvánnyal. Egyik se jobb önmagában véve. Tömörnek éppen nem mondanám a magyart, viszont gyönyörű hosszú szavak vannak benne, például a szerelem eleve három szótagos, és ehhez még ragokat is lehet tenni! A sokféle rag miatt a magyar még ma is bírja a rímelést, vagyis inkább az asszonáncot, tehát a részleges egybecsengést: száztizenhét–elvitették, sorsom–felaprózom, ami a legtöbb európai nyelvben már gyermetegnek vagy slágerszöveg-szerűnek hat.

– Akkor egyszerűen csak izgalmasabb magyarul írni...

– Főleg azért, mert sokkal kevesebben (és kevesebbet) írnak magyarul, mint angolul. Vannak még kihasználatlan sarkai a magyar nyelv kertjének, vagy sportpályájának, ahogy tetszik. De végül is az, hogy csak magyarul írok, nem is emiatt van, hanem azért, mert magyar környezetben élek, itt érzem a szavak értékét, súlyát vagy súlytalanságát. Ezt csak ott lehet érezni, ahol él az ember. Nem tudom például magam elé képzelni, hogy a kiváló latin költő, Janus Pannonius hogyan mérlegelte a szavait, miközben egy más nyelvi közegben, magyarok között élt.

– Harmincötévesen jelent meg az első verse. A fülszöveg szerint: „fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok, és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm”. Én mindig úgy képzeltem, hogy az irodalom nemtelen...

– Szerelmes természetű ember vagyok, nagyon tudok szárnyalni, de szenvedni is a szerelemtől. Erről akartam írni, mint minden szerelmes lelkületű költő, olykor büszkeségből: „íme, sikerült, enyém lett!”. Olykor gyászból és önvigasztalásból: „szörnyű, nem sikerült, nagyon fáj”. S mivel bennem ezek a szerelmi érzések férfiakhoz kapcsolódnak, óvatos akartam lenni, nehogy kinevessenek vagy megszégyenítsenek – ezért is vártam. Meg hát a kommunista időben – 1984-ben jelent meg az első kötetem – cenzurális okokból is késett a dolog, a férfiszerelem szokatlan ábrázolása miatt. Persze, mai szemmel már rém ártatlannak tűnnek azok az „ábrázolások”, inkább csak célozgatások.

– Novellákat is ír. Nem gondolt rá, hogy önálló prózakötetbe rendezze őket?

– Gondolni gondoltam, de nincs elég, még kéne írni hozzá, meg némelyik inkább mulatságos karcolatnak volna tekinthető, némelyik meg komoly, talán keserű írás, és egyelőre nem jól férnének meg egy kötet lapjain egymás mellett.

„A költői szerep koronként változik”