Megáldva és leköpve
Ám minden másképp fest, ha az irodalom felől közelítünk. Ez esetben lehet, hogy a legenda, a mítosz legyőzi magukat a szövegeket is. A legenda sajátja ugyanis, hogy a nimbuszt csak ritkán éri utol az irodalmi teljesítmény. Rendszerint az előbbi elhomályosítja az utóbbit. Megkerülhetetlen művésznek lenni az élet konkrét és elvont dolgaiban –csak keveseknek adatik meg. Talán a nagy kedvenc, Villon...
Talán ezért is adós még Faludy megítélésével az irodalomtörténet. Talán még túl friss a legenda, hogy hozzákezdjen a munkához. Túl nagy a hallgatás. Persze, a problémát már megfogalmazták. Grendel Lajos írja az egészen friss, idén megjelent A modern magyar irodalom történetében Faludyról: a rendszerváltás után az egyik legnépszerűbb kortárs magyar költő volt, akit élete utolsó másfél évtizedében osztatlan szeretet és tisztelet övezett. De: lírájának szakmai megítélése majdhogynem az egyöntetű elutasítás. Az okok sokrétűek: „versbeszéde a mai líra mezőnyében túlhaladott, korszerűtlen, s legfeljebb az irodalom szubkultúrájában juthat neki hely”.
Hiányzik belőle a modern líra intellektualizmusa, az avantgárd kísérletei. Túlontúl érthető, klisészerű, és túlontúl elébe megy az olvasói elvárásnak. Valóban: lapozgatva összegyűjtött verseinek igencsak vaskos kötetét, a Villon-átköltéseken át a börtönversekig, a marokkói pillanatfelvételeket, mintha regényt olvasnánk. Az olvasás könnyedségét alig akasztja meg egy váratlan megoldás, összetettebb forma. Sima és gördülékeny. Talán csak a Ballada a Senki Fiáról és a többi átköltés környékén (amely immár végérvényesen a költői életmű szerves része, és nem egyszerű műfordítás) kezd bizseregni valami. Megáldva és leköpve mindenütt...
De: a Kányádiról és Nádasdyról nem tudó Grendel-féle irodalomtörténet mégiscsak szánt neki egy oldalacskát. S ha jól számolom, a Cartaphilus kiadónál immár negyvenhetedszer jelenik majd meg a Villon-átköltések, melyeket legelőször ’37-ben adott ki Faludy a saját költségén. Azóta töretlen a siker.
S akkor még hol van a Pokolbéli víg napjaim, melyet Grendel a XX. század legjobb magyar memoárjai közé sorol. S amelynek, teszem hozzá, ott a helye valahol Márai Egy polgár vallomásai és a Föld, föld! között. Persze lehet, hogy helyenként túl színes, túlontúl regénybe illő, és nem mindenhol állná ki a száraz tények próbáját, de nélküle jóval kevesebbet tudnánk a hazai gulágról. Az emberi méltóságról, a túlélés mítoszáról. Önnön gyöngeségünkről és nagyságunkról. S ha a majdhogynem ötven kötet között már két ilyen akad, akkor a halhatatlanság talán még sincs olyan elérhetetlenül messze, mint gondolnánk.
