A Ternai házaspárt letaglózta az elbocsátás. Hetekig csak ültek otthon, a bácsalmási házukban, kártyáztak és társasjátékoztak. Korábban sikeresek voltak Villányban, ahol akáccal borított domboldalakon teremtettek virágzó szőlőtermelést, és Bólyban, amelyet a hazai komlótermesztés fellegvárává tettek. Kihívásnak tekintették a kunbajai állásajánlatot is, pedig a pécsi szőlészeti kutatóintézet igazgatója figyelmeztette a férfit: Jenő, ne menj el oda, mert az Alföldön kétszer annyit kell dolgozni egy forintért, mint a Dunántúlon!

Kereshettek volna állást másik állami gazdaságban, de nem akarózott: ismerőseik tapasztalataiból tudták, hogy másutt is egyre több a fölösleges ember. A nyolcvanas években minden mezőgazdasági nagyüzemben volt háztáji, ahol kis területen valamilyen munkaigényes, de jól fizető növényt termesztettek. Az állami gazdaságokban ezt illetményföldnek hívták. A Felső-Bácskában többek között virágmagvak termesztésével foglalkoztak a háztájiban. Állásukat vesztve ők is ezzel próbálkoztak. Egy holland–magyar vegyes vállalatnak adták el a virágmagot. A hollandok látták, hogy jól csinálják, hívták a férfit a céghez dolgozni, persze, feleakkora fizetésért, mint amenynyit igazgatóhelyettesként kapott. De meg akart élni, ezért még fizikai munkára is kiment Hollandiába. Ennél a cégnél érte a rendszerváltozás. Ki akarta próbálni magát a maga uraként. 1992-ben, 52 évesen egyéni vállalkozó lett, pedagógus végzettségű felesége pedig mezőgazdasági kistermelő.

A családi mitológia egyik alaptörténete 1988-ban esett meg. Telefonáltak a külkereskedő cégtől, hogy nem tudnának-e sürgősen előteremteni valahonnan kétszáz kiló disznóparéjmagot. Ősz volt, mint most, a határ tele érett disznóparéjjal. A mérnök úr, a tanárnő és a négy gyerek két óra alatt összegyűjtötte a gazt, két nap alatt megtisztították, és eladták a legnagyobb amerikai vetőmagos cégnek, a Bodgernek. Egy Trabant ára pénzt kerestek vele.

– Mire kellett az amerikaiaknak a disznóparéj? – kérdeztem.

– Ott már nem volt gyom. Úgy tudjuk, bevetettek vele egy darab földet, és disznókat legeltettek rajta, mert a sertések szeretik ezt a növényt.

– Kaptak újabb megrendelést?

– Soha többé. De ez így logikus: nem olyan nehéz a disznóparéj magját elszaporítani.

Ternai Jenő nagyra becsüli a németek munkakultúráját, gondolkodásmódját.

– Ha a német meglát egy darab drótot a földön, lehajol érte, felveszi és elrakja. Igaza van. Ami a földön létezik, vetőmag, virágmag, gyommag, azt mind el lehet adni a piacon. A vadibolyától az útifűig mindent keres valaki.

Ternai Jenő ma, 70 évesen hat megyében szervezi a virágmag-előállítást, a felesége a saját földjeiken a termelést. A gyerekek, noha mindegyikük diplomás vagy egyetemista, besegítenek a talajmunkába. A pedagógus lányuk többet keres ezzel egy hónap alatt, mint az iskolában egy év alatt. De az a gyerekük is hazajön a virágföldre, amelyik olyan jól keres a szakmájában, hogy a pénzre nincs igazán szüksége. Saját földjükön meg a termeltetéssel évente húsz tonna aprómagot állítanak elő és adnak el. Mostanában főleg őszirózsát, búzavirágot, törpe napraforgót.

Furcsálltam, hogy ez a nagyüzemhez szokott ember mintha nem is akarta volna igazán nagyra növelni az egyéni vállalkozását. Mintha kizárólag a családtagjaiban és néhány nagyon megválogatott emberben bízna. Ez tényleg így van, ismerte el Ternai. A virágtermesztés annyira precíz munkát igényel, hogy nem szeretik mással csináltatni, mert akkor nem lesz olyan jó. A régi világban összekötötte az embereket a nagyüzem és a háztáji, a mezőgazdaság és a feldolgozóipar. Ez tönkrement. Ma nincs, ami összekapcsolja az embereket. A rendszerváltozással eljött a szabadság: mindenki megkapta a lehetőséget, hogy csináljon, amit akar. Bácsalmáson van, aki háromszáz hektáron gazdálkodik, más segélyből él, és pályázati támogatással mutogatják neki, hogyan kellene a konyhára való paradicsomot megtermelni. Előfordul, hogy a tolvajok virágzáskor kaszával vágják a magnak termelt őszirózsát, és viszik eladni a bajai piacra. Ami ővelük történt, az – dr. Ternai Jenő úgy érzi – levette a válláról a felelősséget, hogy mások egzisztenciájával törődjön.

Az igazán nagy virágmagtermelőkkel nem is akartak versenyezni. Az elmúlt tizennyolc évben ez a szakma is hatalmasat változott. Régen kis tasakokban, fajtánként árulták a virágmagot. Ma a 20–30 fajtából álló keverékek mennek. Kékvirágkeverék, nyárivirág-keverék, őszivirág-keverék… Közben egyharmadára csökkentek az árak. A termeltetők eleinte Szerbiába, Romániába mentek az olcsóbb munkaerő után. Ma már sokan Kínában, Dél-Amerikában termeltetnek. De az általuk ismert holland cégnek Tanzániában is van ezer hektár földje. Ott a legjobb. Azon a tengerszint feletti magasságon szinte nincs betegsége a virágoknak. Napi egy dollárt keresnek a helybeliek, és semmit sem csinálnak géppel. Lábbal tapossák ki a hüvelyéből a babot – sehol a világon nem lesz olyan jó a csírázóképessége! Ők, Ternaiék Bácsalmásról főként a piaci résekben bízhatnak, ahol még van becsülete a pontos, megbízható munkának.

– Sikeresek voltunk Villányban, Bólyban, kudarcot vallottunk Kunbaján. A saját vállalkozásunkkal megint sikeresek lettünk – vont mérleget Ternai Jenő.

Nem álltam meg, hogy a végén meg ne kérdezzem tőle: összebarátkozott-e az évtizedek során holland és német üzleti partnereivel, akiktől olyan sokat tanult?

– Mindegyikük családját ismerjük. Voltunk közös vacsorán is, de ez nem lett tovább fejlesztve. Az üzletben nincs barátkozás. Ez így természetes, nem? – kérdezett vissza.