Öreg szőlőtőkék nyomában
Az biztos, hogy hatalmas: tövének kerülete egyméteres, fölkúszó törzse pedig combvastagságnál is vaskosabb. Terhét vasállványzat segít tartani. Nyáron kellemes árnyékot ad a kis udvarnak, ahol él, és évente egy mázsa finom, nagy szemű csemegeszőlőt terem hatalmas, piruló fürtökben. Nevének olasz változatát is ez utóbbiak színéről és alakjáról kapta: rosa menna di vacca, azaz rózsaszín tehéntőgy, de magyarul csak kecskecsöcsű. Valamikor a pécsi útikönyvekben is benne volt, ám tulajdonosai nyugalma érdekében az újabb kiadásokból kivetették, hisz előfordult, hogy már vasárnap reggel hatkor csöngetett egy turistacsoport.
Egy több évszázados szőlőtő valóban érdekes és ritka látnivaló. A matuzsálemi kort megért szőlőtövek között hivatalosan egy 350 éves maribori szőlőtőkét tartanak a legöregebbnek, amely a szlovéniai város egyik látványossága. Ennek egy vesszejét épp idén tavasszal kapta meg Tihany, és a város főterén ültették el. Mint a pécsi tőke példázza, Magyarországon is vannak azonban nagyon öreg szőlők. Vagy voltak. Szintén Pécsett, az Anna utcában nemrég pusztult el egy több száz éves kadarka, pontosabban már kadarkafa. Tudunk több 260 éves kadarkaültetvényről az Alföldön, Tiszakürtön. Csoma Zsigmond, a Mezőgazdasági Múzeum munkatársa szerint a Somlón és Badacsonyban is találhatók még a XIX. századi filoxéra előtt ültetett, hagyományos bakművelésű szőlőtövek, akkorák, hogy akár beléjük is lehet ülni. A budai Várban pedig a Fortuna utca 4.-ben, a vendéglátó-ipari múzeum egykori épületének udvarán található két bakator fajtájú szőlőtő, melyekről úgy tartják, filoxéra előttiek.
A filoxéra, a szőlőgyökértetű 1875-től tizedelte a magyar szőlőket, Budán szinte teljesen kipusztított minden régi ültetvényt. Így aztán a hajdani budai fajtákból sem sok maradt meg. Közismert, hogy a XVIII–XIX. században főleg kadarkát termeltek a budai lankákon, melyek közül a leghíresebb bortermőhely a Sas-hegy volt. A kadarkát egy lehetséges elképzelés szerint Mátyás király idején a törökök elől menekülő rác betelepülők hozták, akik maguk is a törököktől vették át ezt a szőlőfajtát. Nevében állítólag Isztambul egy városrészének, Üszkadarnak a neve fedezhető fel. De hogy milyen bort ittak, s milyen szőlőt ettek Budán Mátyás idején, azt legfeljebb a történelmi forrásokból és a régészeti leletekből tudjuk. A híres régész, Zolnay László az Ünnep és hétköznap a középkori Budán című könyvében azt írja: a XV. századig jobbára fehér borokat termeltek, a vöröset kevesebbre becsülték. Mátyás király tehát főként fehér borokat ihatott. Ebben aztán éppen a kadarka elterjedése hozott fordulatot az 1500-as években.
Gyulai Ferenc, a Szent István Egyetem gödöllői karának profeszszora kérdésünkre olyan szőlőneveket sorol fel, melyek a XIII. századi Budán is előfordultak: a kecskecsöcsű, a makkszőlő, a furmint, a fehér szlanka, a vékonyhéjú, a gohér, a szagos bajnár, a rózsaszőlő, a berkenyelevelű vagy a dinka, ezeket régi iratokból eredetileg Facsar Géza határozta meg. A pécsi fajtagyűjteményben máig megtalálhatóak. Régészeti leletekből ritkábban sikerül azonosítani a régi szőlőfajtákat, az viszont elmondható, hogy már a vaskorból is találtak borszőlőmagokat, sőt Fehérvárcsurgón bormaradványt is. Az aquincumi szőlőmag leletek alapján pedig négyféle termesztett szőlőfajtát lehetett megkülönböztetni, de még nem tudják megmondani, milyeneket. Erre majd az archaeogenetikai kutatások lesznek talán alkalmasak. Gyulai Gábor, a gödöllői egyetemi kar archaeogenetikus professzora szerint XIII. századi, debreceni szőlőmagok DNS-vizsgálatából például már sikerült kideríteni, hogy a mai bocca d’oro, vagyis bakator fajtával mutatnak hasonlóságot. Az 1990-es évek budavári ásatásairól, a középkori kutak mélyéről ezres nagyságrendben előkerült szőlőmagvak DNS-tartalmát most elemzik.
Vajon lehetséges-e újrakeltetni ennyi idő után ezeket a magokat? –kérdezzük. Kölessel, dinnyével, eperrel próbálkoztak, de sikertelenül. Az archaeobotanikus Gyulai Ferenc szerint a legrégebbi csírázó vetőmag Magyarországon egy 1877-ből származó székesfehérvári búza. A filoxéra előtti, pláne a középkori budai szőlők magról való kikeltetésében tehát nem nagyon bízhatunk.
De néhány egykori budai termőhelyen legalább a szőlőkultúrát föl lehet támasztani. Lapunk is hírt adott például Bojár Iván András városarculati tanácsnok azon kezdeményezéséről, hogy a Várhegy nyugati lejtőjén, az Esztergomi rondella alatt beültetnek egy 0,4 hektáros parkrészt szőlővel, mégpedig a legutóbbi elképzelés szerint újburgundival. Maga Bojár eredetileg kadarkát vagy a Fortuna utcai öreg szőlőtőkéről leoltott bakatort akart, végül azonban elfogadta a telepítéssel megbízott budafoki középiskola tanárainak és más szakértőknek a véleményét, akik szerint a kadarka túl kényes, hamar rothad, nem való a budavári látványkertbe.
Buza Péter, az ismert várostörténész, városvédő, a hazai borkultúrát ápoló Kadarka Kör „főkadarnagya” azonban hajthatatlan kadarkapárti. Történeti alapon. A kadarka újratelepítését maguk is tervezik a hajdani klasszikus budai borvidéken, többek között a Költő utcai Jókai-kertben. Ezen a koncepción a Kadarka Kör a Budapesti Városvédő Egyesülettel közösen dolgozik immár bő egy éve. A Várhegy szőlője pedig szerinte egyszerűen nem lehet más, mint a Buda egykor híres vörös borát adó kadarka. A létrehozandó történelmi szőlőskert hiteltelen lesz, ha nem ezt a történelmi fajtát választjuk –mondja. A kadarkából készült hagyományos „Budai vöröset” valóban úgy lehetne forgalmazni, mint történelmi bort. Mi közünk a burgundihoz? Kadarkát nem lehetetlenség termelni, ahogy a Délvidéken, az Alföldön vagy Arad mellett is nagyon régi ültetvények vannak belőle. Sokkal jobban oda kell rá figyelni, az igaz. De ennek – úgy gondolja – bele kell férnie abba 14 millió forintba, melyet a főváros erre a célra megszavazott.
A kérdés egyelőre eldöntetlen, vajon visszatér-e a leghíresebb történeti szőlőfajta Budára. Októberben már ültetni kellene.
