Produkciója abból áll: meredek aszfalt utakon gurul le házilag átalakított, kormány nélküli kerékpárjával, aminek a vázára erősített tartóeszközökből – akárcsak egy indián fejdíszből a tollak – megfent kaszapengék állnak ki előre, hátra, oldalra és felfelé. A mutatvány önmagában veszélyes, ám az öregúr gyakorta cifrázza produkcióját azzal, hogy száguldás közben labdákkal zsonglőrködik. Mindez kockázatos, hiszen ha hibát vét, egyensúlyát veszti, s elesik, összeszabdalják a pengék. Sok lejtőn végiggurult már meghökkentő kerékpárjával Farkas Árpád: megjárta a Mecsek és a Kékes útjait, most pedig egy svájci szerpentin meghódítására készül. Az artista – vagy ahogy a helyi kocsmában mondják: „a falu sztárja” – egy évek óta befejezetlen házban él. A vakolatlan épület nappalijában alig akad bútor, a különféle mutatványokhoz szükséges kellékek, kerékpárok és kaszák töltik meg a szobát.

– Az ott a régi bringám – bök a nappali sarkában parkoló ócska kerékpárra az ősz hajú, feltűnően fitt Farkas Árpád, majd büszkén mutat egy másik, valamikor postásbicikliként szolgáló kétkerekűre.

– Ez pedig az új járgányom. A helyi nyugdíjasklub tangóharmonikásától vettem a volt téeszelnöktől kapott szponzorpénzből.

Egyszerre komikus és félelmetes látvány Farkas Árpád kerékpárja. A kormány helyén csak egy néhány centiméteres csőcsonk látható, az első villa felett két penge meredezik előre a kerekek fölött, a nyereg mögé applikált tartószerkezeten pedig további éles, hegyes kaszák állnak ki jobbra-balra. A pengék sűrűje miatt még felszállni is nehéz a bringára úgy, hogy ne sértse meg magát az ember. Árpi bácsi végtelen büszkeséggel, szeretettel mesél – ahogy ő állítja – „partneréről”. Azt mondja, erős szerkezet strapabíró abroncsokkal, kiváló áttételezéssel. Aztán az első villára drótozott flakonra, egyik találmányára tereli a szót:

– Azzal balanszírozom ki a gépet. Negyven felett a menetszéltől berezonálhatnak a kaszák, emiatt húzni kezd a bicikli. Ilyenkor csak bedobok egy kis ólmot a flakonba, és máris jobb az egyensúly – magyarázza az öregúr, majd megkérdi: – Tartsak bemutatót?

Választ sem várva elkezdi kitolni biciklijét a háza elé. Árpi bácsi a kaszákkal felszerelt kerékpárral botladozva tud csak kilavírozni a kertkapun. Az utca közepére irányítja bringáját, és a csöpögő esőben, nyakkendősen, kopottasmellényében, szövetnadrágjában a leginkább kétkerekű sündisznóra hasonlító biciklije mellett állva kérdezi:

– Akkor mehet? Egyre inkább aggódva bólintunk, mire az öregúr – miként a harcba induló kalózok a kardjukat – kaszapengét vesz a szájába, felül a nyeregbe, és veszélyesen dülöngélve tekerni kezd.

– Nem lesz ebből baj, Árpi bácsi? – féltjük egyre jobban a kaszák ölelésében bizonytalanul pedálozó öregurat, de hamar kiderül, kár aggódni érte.

Egyre sebesebben gördül a bicikli, s ahogy nő a tempó, úgy alakul át Farkas Árpád. Lassan kihúzza magát a nyeregben, széttárja karjait, mintha csak repülne. Nyikorognak a kaszák, recseg a bicikli lánca, fröccsen a víz a gumiabroncsok alól, a férfi arcán pedig földöntúli boldogság látszik.

– Nem is rossz egy aggastyántól, igaz?! –kérdezi kamaszos vigyorral az öreg artista, ahogy lekászálódik a mutatvány után a kerékpárról, majd döbbent tekintetünket vizslatva azt mondja: – Ezekért a pillantásokért csinálom az egészet. Ezért gurultam le a Kékesről, a Mecsekből, ezért szállok fel újra és újra a biciklire. Egyszerűen imádom, ahogy az emberek fi gyelnek, aggódnak, megdöbbennek, végül pedig gratulálnak.

– És a veszély? – kérdezzük az öregurat.

– Pedagógus lányom állandóan nyaggat, hogy maradjak végre a fenekemen. Erre én mindig elmondom neki, hogy ha az ember tisztességesen felkészül a mutatványára, akkor minimálisra csökkenthető a kockázat. A sorsát meg úgysem kerülheti el az ember.

Árpi bácsi felelevenít egy régi, tragikus családi eseményt. – A nagyapám túlélt nagy harcokat a második világháborúban. Sértetlenül hazatért a frontról, aztán néhány nap múlva meghalt. Ebédnél megakadt egy halszálka a torkán.

Farkas Árpádot mindeddig elkerülték a balesetek – pedig bő hatvan éve gyakorolja már mutatványait. Tízéves sem volt még, amikor családjával Budapestről Somogyba, Göllére költöztek. Egy vándorcirkusz tartott előadást a falu közelében, a kisfiút pedig elbűvölték az artisták, zsonglőrök. Az élmény hatására különféle trükköket kezdett tanulni, s hamar kiderült, van érzéke a mutatványokhoz. Néhány napos gyakorlás után már három-négy krumplival is tudott zsonglőrködni. Azóta nem volt nap, hogy Farkas Árpád ne gyakorolt volna, s ne törte volna fejét újabb és újabb trükkökön.

Noha a mutatványok megszállottja lett, soha nem gondolt arra, hogy felvételizzen az artistaképzőbe, a produkciókra mindig is hobbiként tekintett. „Főállásban” lakatosként, műkövesként dolgozott, majd a rendszerváltás idején – nem sokkal válása után – néhány hónapra munkát vállalt Németországban, de hamar hazaköltözött, mert nem találta a helyét odakint. A visszatérése utáni években költözött Hetesre, ahol sírköves volt. Az évek során, ahogy híre kelt mutatványainak, egyre több fellépésre hívták: szórakoztatta a publikumot falunapokon, búcsúkban, de szerepelt több televíziós műsorban, híradóban is.

– Az mind a mai napig bosszant, hogy a Leg...Leg...Leg-ből kihagytak, pedig nagyon sokszor hívtam a Rózsa Gyurit – említi meg élete nagy kudarcát Árpi bácsi.

Bár a Leg...Leg...Leg című tévéműsorból kimaradt, azzal vigasztalódhat: ahogy öregszik, úgy keresik egyre többen.

– Fiatalon nem vehettem fel a versenyt a képzett kollégákkal, de lassan-lassan elérkezett az én időm. Kevés olyan artista, egyensúlyozó művész akad, aki hetvenévesen utánam tudná csinálni világszámaimat. Míg a legtöbben nyugdíjaskorukban már csak emlékeznek, én most kezdek igazán élni – jelenti ki Farkas Árpád, s fényképeket vesz elő, hogy ízelítőt adjon manapság keresett produkcióiból.

Az egyik képen azt látni: egy hengeren billegő lapon száz pohárból emelt torony áll, amelynek tetején, majd két méter magasan ott egyensúlyoz az öregúr. A többi fotó arról tanúskodik, hogy mindez csak az alapmutatvány. Olykor harminckilós betontömböt akaszt a nyakába, máskor – továbbra is a pohárhegy tetején egyensúlyozva – keresztbe fektet vállaira egy rudat, aminek a két végéről lelógó székekbe gyerekeket ültet. Ugyanezt a produkciót előadja úgy is, hogy gyerekek helyett betontömbök vannak a székekben, a billegő pohártornyot pedig hegyével felfele álló kaszapengékkel veszi körbe, hogy – miként fogalmaz – „tétje legyen az attrakciónak”.

Bár Farkas Árpád majd minden hónapban fellép valahol, mutatványaival nem sok pénzt keres. Mint mondja, nem is ezért csinálja, saját örömére szórakoztatja a publikumot.

– Ha a fellépés után megkínálnak ebéddel, elfogadom, de én soha nem kérek semmit – mondja az öregúr, aki ezért főként csak kevéske nyugdíjára számíthat. Nem kesereg emiatt, a pénzt, a jómódot csak annyiban hiányolja: kizárólag szponzorok segítségével tud újabb és újabb hegyi szerpentineket meghódítani kaszás biciklijével. A kékesi mutatványra például a hetesiek dobták össze a pénzt: fizetni kellett azért, hogy lezárják az utat – nehogy megsebesítsen valakit a kaszákkal –, és költséges volt a bicikli odaszállítása is. Ha akadnak újabb támogatók, akkor legközelebb Svájcban, az 1620 méter magasan fekvő alpesi faluból, Zermattból suhan majd le különleges kerékpárjával Farkas Árpád:

– Egyszer arra kirándultam, és lenyűgözött a hegy, a keskeny, hófallal szegélyezett kanyargós út. Szinte tökéletes volt a látvány. Csak a kaszás bicikli hiányzott a képről.

Farkas Árpádot mindeddig elkerülték a balesetek