Bizonyára nem a 88 éves Jancsó Miklósnak volt a legfontosabb, hogy tegnap életműdíjat kapjon Miskolcon (ahol mesterkurzust is tartott), hanem a fesztivál szervezőinek. De ez is egyik iránytűje a szervezésnek. Mint ahogy az is, hogy a ritkán emlegetett, de külföldön komoly sikereket aratott magyar filmesek újra reflektorfénybe kerülnek. Tavaly Pressburger Imréről rendeztek eszmecserét, idén a nagy hatású Korda-fivérek leginkább „árnyékban” maradt tagjáról, Korda Zoltánról konferenciáztak, a néhai rendező fia, David részvételével.

A Pressburger Imre-díjat a Velencében már elismert Nők férfiak nélkül című alkotás kapta a CineFesten

De előbb nézzük az idei verseny eredményeit. A nagyjátékfi lmes mezőny 14 alkotása közül – melyek közt olyanok voltak, mint a velencei kritikusok hetének nagydíjasa, az iráni–francia Tehroun, a Cottbusban kitüntetett lengyel Plázacicák vagy a kettős Oscar-jelölésű amerikai A befagyott folyó, és sorolhatnánk –, a miskolci nemzetközi zsűri nagydíját A gyermekeim apja című francia–német produkció kapta. A Pressburger Imre-díj a Velencében már legjobb rendező elismerést kapott német–osztrák–francia Nők férfi ak nélkül című alkotásé. A kritikusok Kocsis Ágnes Cannes-ban is sikeres Pál Adriennjét díjazták. Magyar siker született a kisjáték- és kísérleti film szekcióban (Horváth Lili: Napszúrás) és az animációs műfajban (Molnár Tünde: Simon vagyok). A dokumentumfi lmes fődíjat egy Új zélandi–amerikai–Új-Guinea-i koprodukciónak, a Volt egyszer egy sziget címűnek ítélték oda.

Talán a díjaknál is fontosabb: zsúfolt termekkel folytak a vetítések a Művészetek Házában. Nagy érdeklődés kísérte a Korda-konferenciát, amelynek legendává nőtt huszadik századi művészsorsok voltak témái. Amint azt az egyik előadó, Takács Ferenc Filmvilágban megjelent tanulmányából is tudjuk, a falusi zsidó családból származó Kellner, későbbi nevükön Korda fivérek: Sándor, Zoltán és Vince előbb a magyar filmgyártást alapozzák meg a tízes években, majd a húszas évektől ketten, Sándor és Zoltán Bécs, Berlin, Párizs és Hollywood után Londonban kötnek ki. Egy évtizeddel később Vince is csatlakozik. Ők hárman – Sándor, a legidősebb fiú befolyásos producerként, Zoltán, a középső rendezőként, Vince, a legfiatalabb pedig art direktorként – magyar emigráns írókkal együtt sikeres, olykor ma is játszott filmek sorát hozzák létre, és ezzel lökést adnak a brit filmipar fejlődésének. Korda Sándor hírnevét a VIII. Henrik magánélete (1933) alapozza meg, majd Korda Zoltán leforgatja a „birodalmi trilógiát”: A körzeti biztost (1935), A dobot (1938) és a korabeli szuperprodukciót, A négy toll (1939) címűt. Későbbi, második világháborús fi lmje, a Szahara (1943) vándortörténet egy többször filmezett regény alapján.

De ami igazán érdekes – és voltaképpen erről szólt a Zoltán személyét középpontba állító konferencia –, az Sándor és Zoltán viszonya, alkotói fölfogásuk különbözősége. Az előbbi „filmmogulként” alkalmazkodik az atyáskodó, gyarmattartó brit birodalmi szemlélethez és a kereskedelmi szempontokhoz, az utóbbi megpróbál kilépni e keretből, és elsőként forgat afrikai, ázsiai helyszíneken. Fölfedezi a gyarmatokon élők etnikai kultúráját és újkori kiszolgáltatottságát, amelyet ábrázol is (folytonos vitában bátyjával). E különös filmes „szabadságharcot” elemezte-emlegette leginkább a négy meghívott előadó, Charles Drazin londoni professzor, Steven Kovacs San Franciscó-i tanár, David Korda filmproducer, Takács Imre esztéta és Báron György kritikus közreműködésével. A kisebbségi érzésekkel is viaskodó fiatalabb testvér szellemi önállósodási törekvését, amely 1951-ben a Ha eljön a hajnal… című híres apartheidellenes filmben éri el tetőfokát.

A beszélgetés megmutatta, hogy a Korda fivérek a huszadik század súlyos értelmiségi dilemmáival néztek szembe, és különböző válaszokat adtak ezekre. És azt is: a válaszadás elől a huszonegyedik század filmesei sem térhetnek ki.