Bilik és vödrök között foghat magának helyet a néző a Bárka alsó termében, és borgazdasági, szeszfőzdei eszközöket láthat. Marija Kalabic díszlete jelzi Arisztophanész Béke című darabjának eredeti helyszínét, Trigeusz vagy Trügaiosz, Arany Jánosnál Trygaios, azaz Mustosi polgár szőlészetét. Körül felvonulási táblákon jelszavak szólítanak fel harcos ürítkezésre, illetve hirdetik annak társadalmi hasznát. A játszók meg közepesen szellemes párrímeket hallatva végtelennek tetsző időn át termelik a megújuló energiaforrást, hogy a gazda végül ganajtúró bogara hátán az égbe emelkedhessék. Nem a békét keresi persze az istenek között – minthogy tájainkon manapság éppen nem dúl háború, márpedig a maga korában mindig naprakész Arisztophanész mit sem ér mai aktualitás nélkül –, hanem az igazságot. Társadalmi igazságtalanság ugyanis a világon mindig, mindenütt bőven terem.

S itt máris ingoványos talajon jár a szerzőpáros, Kokan Mladenovic szerb rendező és a szövegeitmagyar ruhába öltöztető dramaturg,Gyarmati Kata, akik a klasszikus komédia szerkezetét, történetét szinte híven követve hoztak létre saját darabot. Az örök aktualitás magától nem lesz mai aktualitás. Ahhoz nem elegendő tudni az általános problémákról, hanem a napi, helyi, tehát a mai magyar politikai nyelvezet, közbeszéd mély ismerete szükséges. Ez utóbbinak a szerb rendező nem lehet birtokában. A posztszocialista, az európai kapitalizmushoz törleszkedni akaró társadalmak legáltalánosabb bajait ismeri, és ezekről beszél a klasszikus és a modern allegória eszközrendszerével.

Hosszadalmas szartúrás és -gyúrás után, melybe a közönséget is be kívánnák vonni, végre mindnyájan fölballaghatunk az égbe, azaz a Bárka felső, nagyobb termébe.Míg helyet találunk, repülőgépablakok és derűs égboltot ábrázoló függönyök előtt légikisasszonyok oktatnak a gázálarc használatára. Aztán zöld bogárhátún (VW – szerencsére csak benzinbűzt áraszt) megérkezik az igazságkereső Trigeusz, ám megtudja, hogy az igazság istennőjét trezorba zárták, az égben Hermész, a kereskedés istene uralkodik. Az istenek állatálarcokban hatalmaskodnak, majd allegorikus munkás, paraszt, orvos, kurva jelenik meg – diák- és munkásszínjátszó körök agitkáiban is jól festettek volna egykor –, és előadják panaszaikat. Trigeusz végül némi bonyodalom után diadalmaskodik, az igazságot rejtő széfet beteszik a bogár csomagtartójába, mi pedig a színészekkel egyetemben viszszaereszkedhetünk az első helyszínre.

Ezt már ünnepi lakomához rendezték át, meg szeretnék ülni a hős szabadító és a megszabadított istennő nászát. Némi bonyodalom után sikerül kinyitni a széfet, de belőle csak egy zenélő szobor kerül elő, amely Beethoven Örömódáját, úgy is mint EU-himnuszt nyekergi. Kezdhetjük az egészet elölről, azaz szarhatunk tovább – állapíthatja meg a törhetetlen harci kedvű vezér.

A színi kivitel lényegesen jobb, érdekesebb, mint a történet, a szöveg. Az elvontságon ugyan nem segíthet, de a látványosság, a sok mozgás, néhány eleven színészi alakítás leköti a nézőt. Dévai Balázs a szőlősgazdát feledve, ifjú lázadót, doktriner, értelmiségi népvezért játszik, Varjú Olga ősi anyatoposzt jelenít meg hatásosan, Ilyés Róbert fenyegetően lomha bányászt alakít, Nagypál Gábor testben-lélekben hajlékonyan hozza a kereskedelem mindenen uralkodó istenét. Szorcsik Kriszta pedig csodát tesz. Athénét, a bölcsesség istennőjét, akire a tisztán haszonelvű világban semmi szükség, nemcsak elveszett szerencsétlennek, de bájosan butuskának is mutatja. Ettől egészen emberszerűnek látszik. Kirí az allegóriából. Csoda, hogy az író-rendező tűri.

Az örök aktualitás magától nem lesz mai aktualitás