Ha nem is keverednek össze teljesen a dolgok és a neveik Garaczi harmadik lemurvallomás-kötetében, érintkezésük és kapcsolatuk minimum kuszának mondható. A Csont (bece)névre hallgató, mániás szógyűjtő elbeszélő-főszereplő „előfelvételis” sorkatonai szolgálatának eseményeiről olvasva az adott mikrokörnyezetre mindenképp érvényesnek tűnhet föl, hogy a szavak nem feltétlenül azt jelentik, amit várnánk. Sőt nem is lehet afféle „leegyszerűsítő” szabályt sem felállítani, miszerint épp az ellenkező jelentéssel használtatnának. A valódi problémát ebben a környezetben épp ez okozza: még az objektívan szemlélt külvilág sem rendelkezik következetes renddel – pláne nem emberivel. Ahol a saját arc legfeljebb a hátraarc közben mutatkozhat meg, már ha addigra ki nem irtották belőle teljesen az erre való igényt is, míg „férfit faragtak” az emberből ebben a végletesen eltorzult, iniciatívnak mondott szándékú folyamatban. A sorkatonai szolgálat ideje épp az az életkor, amikor az (ön)identitásnak kellene megképződnie, miközben a hely és a körülmények épp ezzel szemben dolgoznak. Azaz a feljebbvalók (a hivatásos állomány, illetve a régebb szolgáló középidős „gumik” és az „öregek”) a „rendes szívatások” közepette mindent elkövetnek azért, hogy az ember a lehető legjobban elveszítse saját vonásait, egyéniségét, s mindinkább az elvárt normákhoz igazodjék.

Eme „közösségképző” időszak élményeit, illetve ezek megírhatóságát is tekintve egyértelmű irodalmi előzményként, magától értetődő párhuzamként adja magát Ottlik Iskola a határon című regénye. Ám míg ott valóban létezett valamiféle „közös tudás”, legalábbis erre utal ama kitétel, mely szerint csak az értheti meg igazán azokat a történéseket, aki mindvégig a szereplőkkel volt, itt erre már csak azért sincs esély, mert a frissen érettségizett és a felsőoktatásba felvett fiatalokat gyakorlatilag véletlenszerűen rántják össze egy helyre. Hiá ba a „közös” szókincs, a katonai szleng, mely egyébként kiváló alapanyag elbeszélőnk gyermekkorból hozott szógyűjtő mániájának. S bár régóta tudja, hogy a szavak több mindent jelenthetnek („A szavak pontosak és illedelmesek, máskor kétértelműek, maszatosak és halandók”), most azt kell látnia, hogy a dolgok és a neveik egyre inkább elválnak egymástól. Ahogyan Szabó nevű katonatársa (aki nem mellesleg minden este szorgosan jegyzetel, naplót ír) megjegyzi: „a szavak és a dolgok csak súrolják egymást, mert a szavak sorban vannak, a dolgok halomban”, illetve „a szavak sorban vannak, a valóság halomban, körbetekerheted mondatokkal, földíszítheted, mégse kerülsz bejjebb”.

Ezzel párhuzamosan pedig a legelőször a polgári nevét elvesztő Csont mindinkább elidegenedik úgy a világtól, mint önmagától. Ezt különös pontossággal mutatja az elbeszélői perspektíva megváltozása: a valóban traumatikus élményekről egy „mindent tudó”, egyes szám harmadik személyt használó narrátor számol be II. fejezetben, szemben az I. és III. fejezetek énelbeszélőjével. Ez pedig egészen természetes módon vezet el a „vészkijárathoz”, egy valódi hátraarchoz, az öngyilkosság gondolatához, ami viszont csak álomleírásokban jelenik meg. Helyette előbb a „ráéhezést” próbálja ki hősünk (a szót és a módszert egy falusi lánytól „tanulja”), majd arcszeszt és fogkrémet dörzsöl rendszeresen a szemébe. E jellemzően egyszemélyes, a „magának való” elbeszélő habitusának megfelelő meneküléslehetőségeket csak ezek valószínű kudarcának belátásakor cseréli fel egy drasztikusabbra, mely valóban célravezető, ám az említett Szabó bajtárs segítségét kell kérnie hozzá.

A kiképzés során vállára telepedett (képzelt) kísérői, a lemur és az öregember viszont elhagyják ekkor, s nem is térnek vissza már később sem. Igaz, nincs is már szüksége rájuk, s bár évekkel később is visszatér egy-egy emlék álmaiban, sőt egyszer még Szabót is meglátogatja, „lefüvezése”, azaz egészségügyi okokból történő leszerelése után viszonylag gyorsan helyükre kerülnek a dolgok. Szüzességének rég várt elvesztése sem egyszerűen és csak önmaga miatt tűnik föl jelentősnek (ráadásul alig is részletezett eme aktus, szemben a korábbi kudarcos próbálkozások leírásával), hanem az ezt követő fantáziálás miatt. Ekkor képzeli el, hogy az Óbudai-szigeten elégeti a szógyűjtő dossziét az összes cetlijével együtt, majd miután ennek nyomait eltüntette, „Hozzáérek a fához, de nem a fához érek, hanem a fa szóhoz.” Csont immár felnőtt: „Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet.”

Az Arc és hátraarc a katonatörténetek narratíváinak egyetlen bevett regiszterét sem alkalmazza. A legnagyobb távolságot épp eme visszaemlékezések legnépszerűbb és leggyakoribb nosztalgikus-anekdotázós felhangjától tartja, holott ez az irány sem állna oly távol a szerzőtől, sőt számos epizód, így például az egyébként egy meglehetősen régi legendán alapuló, a lehullott-lerázott falevelek visszaragasztásának pálmatexes szipuzással és a hallucinációk leírásával teljes története kifejezetten alkalmas lenne erre. De nem érhető tetten igazán a düh, az (ön)sajnálat vagy a részvét perspektívá meghatározó undort sem figyelhetünk meg.ráció hűvös és kimért, szenvtelen objektivitása a szubjektíven megtapasztalt, brutális élményekkel szemben.