Igencsak jó döntés volt a kiadó részéről, hogy a friss Nobel-díjas, Herta Müller szerzői sorozatát a Lélegzethintával kezdte el. Jó döntés, ám némiképp csalóka. Jó, mert a Lélegzethinta nem mindennapi, átütő mű, amely már az első harmada után ékesen bizonyítja: nem irodalompolitikai vagy ki tudja miféle döntés eredménye voltMüller rangos elismerése, hanem javarészt esztétikai. A mű minden sora önmagáért beszél (ez nem mindegyik Nobel-díjasról mondható el). Mégis csalóka: a könyv ugyanis elsősorban Oskar Pastior költő könyve, s csak másodsorban a „jegyző” szerepét kényszerből magára vállaló Mülleré.

Pastior tizenhét évesen szerzett lágerélményei és a traumát feldolgozó és elraktározó, sűrű, versbeszéddel vetekedő nyelve teszi ugyanis feledhetetlenné a Lélegzethintát. Egy olyan intenzív nyelv, melyet már nem találunk A róka volt a vadászban vagy más Müller-könyvben. Eredetileg ketten jegyezték volna a művet, de Pastior korai halála miatt végül Müller írta meg a négy füzetet is kitevő jegyzetekből. Közös munka tehát, ám mégsem egészen az. Müller hozza magával a rá jellemző szilánkos szerkezetet, Pastior pedig az olyan szavakat, mint az éhségangyal, hazové, vagy a nyugtalanító, ám mindig telibetaláló hasonlatokat. „A hold az égen, mint egy pohár hideg tej, átmossa a szemem” (Laboda). „...sok idegen felhő érkezett a városba minden irányból, mintha idegenek bőröndjei lettek volna” (Gyereked van Bécsben). „Ha a hús eltűnik a testről, terhessé válik cipelni a csontokat, húznak lefelé, a föld alá” (Laboda). Persze kell ehhez Nádori Lídia szinte hibátlan fordítása. Épp ezek miatt nehéz regényként beszélni a Lélegzethintáról. Hiszen, ha akarom, rövid elbeszélések füzére, ám inkább szabadés prózaversek gyűjteménye vagy leginkább: bédekker és útmutató. Túlélési kézikönyv. Menekülés a szovjetek lágeréből, amelyet a második világháború után a Romániából elhurcolt németeknek állítottak fel. Öt évet kellett itt dolgozniuk „jóvátételként”.A kényszermunkatelepek története olyan történet, amely Romániában sokáig tabutémának számított, hiszen egyszerre beszélt a fasiszta Romániáról és a Szovjetunió fasizmusáról. Egy másfajta, mégis rokon sorstalanságról. Egyszerre történet (formába préselt szilánkok) és a közös, kollektív kudarcot (csalatkozás önnön humanizmusunkban, amelyről más korok oly sok himnuszt zengtek) feldolgozó verstan. Elég csak elolvasni a lágerélményeket fél oldalon összegző Mélységesek, mint a csönd című fejezetet.

Bédekkert mondtam, nem véletlenül. A könyv ugyanis részletekbe menően beavat a kényszermunka folyamataiba, kínzó közelségbe hozza a szénlapátolást, a salaktégla cipelését, a szolgaság minden egyes fázisát, de ugyanígy a küzdelmet a tetvek, a poloskák és a mindent behálózó éhség ellen. S mindezt olyan sűrűre szőtt, akár az értelem széléig is kilengő nyelvvel, amely nem engedi egy szuszra elolvasni a könyvet.Nem a regények sétagaloppja ez. Nehéz ízekkel dolgozik, s bizony gyakran le kell tenni, mert valósággal ráül az olvasóra: a felfoghatatlan lágerboldogságot kell itt újfent megérteni, a befogadhatatlan bűnt, az emberséget felszámoló evilági logikát. Müller nem a szánalomra épít, nem magyaráz feltartott ujjal, nem fontoskodik, hanem Pastior segítségével létrehozza a lehetetlent: a lágerek költészetét. Amit nem lehet elszavalni, hiszen a szavaknál is súlyosabb.

Szinte egyetlen melléfogott hang sincs a könyvben. A nevek Bodor Ádám világát idézik (Trudi Pelikan, Tur Prikulitsch, Albert Gion, Bea Zakel), ugyanazt a fojtó, kevés szavú, irracionális légkört. És a zárlat! Müller lebegő, álomszerű zárlata, amely egyszerre tölti el az olvasót (aki ekkorra már több ennél: lágerlakó maga is) reménykedéssel és csak ritkán tapasztalt szomorúsággal, amely a huszadik század legnagyobb egzisztenciális élménye. A kor, amikor elértünk emberségünk szélére, és közösen pillantottunk bele a szakadékba. A rémületben pedig a zuhanás halálfélelme is ott lapul már.

Mondanám a fülszöveggel egyetértve, hogy a Lélegzethinta a Sorstalanság ikerkönyve. Hogy igenis ott van a helye Kertész kötete és, mondjuk, Anonyma naplója, az Egy nő Berlinben mellett. (Én legalábbis ide tenném.) Szóval könnyen adódna ez a következtetés, ha nem tudnám, hogy az efféle könyvek mennyire magányosak. Társtalanok. Hiszen csak így tudunk visszajárni hozzájuk. Vezekelni és vezekelni.