De változnak az idők: szerda este már a Placebo előzenekarára irányult a figyelem, az ezredforduló elején, Szegeden alapított Ez Basic nevű formációra. Ők is jobbára az új lemezüket (Hello Heavy) mutatják be a nekik jutó fél órában, ám hiába a feszes ritmusok, a koszos riffek, az egész valahogy nagyon erőtlennek tűnik. Mintha másnapos cserediákokat felejtettek volna a tűző napon. Szarvas Árpád angolkiejtése sem mindig meggyőző, ám a végére mégis belejönnek, a frontember is magára talál, néhány kéz is lendülni látszik a küzdőtéren. Ha kapnának még némi extra időt, talán többet is kihozhatnának magukból, de így csak az utolsó dal bejelentését fogadja masszívabb öröm. Mert hiába minden, valami monoton dübörgés marad az emberben az utolsó taktus után is.

Kilenc után néhány perccel viszont már a Placebo terem a színpadon, s kezdetét veszi valami nagy-nagy rohanás. Alig ül el egy-egy dal, a hangszerek utolsó morgásai még ott remegnek a levegőben, amikor Molko és Olsdal szempillantás alatt gitárt cserél (a leggyorsabb személyzet díját máris odaítélhetjük nekik), s már kezdenek is bele a következő dalba. Molko csak a hetedik dal környékén szól hozzánk, üdvözöl minket, ahogy kell, és összefoglalja, hogy mi is a lenne a lényeg ma este: Peace, Love and Open Mind (Béke, Szeretet és Nyitottság). Csak az ő szerencséje, hogy ez tőle nem hangzik nyálasan, és a Placebo szövegei sem afféle világmegváltó szeretet jegyében íródtak, így akár őszinte is lehet a kinyilatkoztatás, s nem afféle idézőjelbe tett, posztmodern csasztuska. De mindegy is, rohanunk tovább, megállás nélkül, az embernek az az érzése, hogy tizenegyre már ágyban kell lenniük, netán a gép nem vár, vagy nekik lett hirtelen elegük az egészből, és ezért darálják le a gondosan összeállított repertoárt. Szűk, nagyon szűk másfél óra után már kint is voltunk a hűvös szeptemberi éjszakában, úgy gondolva az egészre, mint egy gonosz kis csípésre a felkaron.

Apropó: repertoár. A szigeti öszszeállítás sokkal inkább szólt a fesztiválozóknak, vagyis azoknak, akik épp csak akkor kóstoltak bele a Placebogyógymódba, a mostani viszont inkább az ősrajongóknak kedvezett. Ezért is kezdtek talán gyorsan egy őskövülettel, a Nancy Boyjal, de ott volt a Teenage Angst is, megidézve azokat az időket, amikor még minden a mocskos, alkohollal jócskán megöntözött bulikról és a szexről szólt. Ezt ágyazták bele az egyébként kiváló Battle for the Sun album dalaiba. A Special Needs körül éreztem őket a legerősebbnek, a Breath Underwater és a megunhatatlan Every You Every Me körül, de most is nagyot csattant a Bright Lights, az új album egyik ékszere. Mert akkor már teli torokból lehetett üvölteni az új, kemikáliákon szocializálódó generáció jelmondatát: Baby did you forget to take your meds? (Kedves, elfelejtetted bevenni a gyógyszered?), és annak következményét a ráadásban: Someone call the ambulance (Valaki hívja a mentőket). Igaz, ezek már az eggyel korábbi, bejáratott korong, a Meds „tételmondatai”.

Minden más a hiányról szólt. Nagyon hiányzott a Szigeten előadott For What It’s Worth, az új album első nagy dobása, az elszállás mesterdarabja, a Follow the Cops Back Home, amely most is nyugodt megálló lehetett volna a nagy rohanásban. És persze, a Pure Morning, amelyet már elég ritkán hallani tőlük. Mert így, annak ellenére, hogy sikerült egy egészen jó, igen koherens estét összehozni, mégis maradt némi furcsa légszomj. A sprinter kapkodó lélegzete. Úgy tűnik, igazat kell adnunk a szakíróknak: az új, tetkóival nagyot villantó dobos, Steve Forrest nagyobb fordulatszámra kapcsolta a zenekart. Olyanra, hogy abba a nézdegélés luxusa már nem nagyon fér bele. Vagy csak nekünk kellene sürgősen bevennünk az öregedést gátló csodaszert?

A Szigeten jobb volt