A Fejes Ádám irányításával működő alkotóközösség öt tagja Fehér Ferenc B. A. H. A. P. Á.-ját és Fejes 2001-es darabja, az Images felújítását tárta a nagyérdemű elé. „Előtánc” gyanánt Molnár Krisztina („Nívódíjas és Junior Lyra díjas modern és kortárs táncpedagógus”) néhány perces kenetteljesével bágyasztottak. Az öt üde leányra és három, éretlen ifjúra írt Metszetek olyan volt, mint alkotója, akit Fejes ekképp jellemzett: „eltökélt”. Mindennek Lisa Gerrard harangzúgásos szerzeménye adott pátosszal teljes nyomatékot.

Fehér a kvintett tagjainak személyiségére formálta opusát, melynek címe az előadók nevének betűiből áll össze. Baranyai Erika, Frigy Ádám, Hoffmann Adrienn, Horváth Ádám, Plóza Gabriella feszültségtől és fegyelmezéstől mentes próbahangulatot teremtett. A dinamikus, okos, zsigerileg természetes produkció a tánckomponista alapmotívumainak (streetdance, animális mozgás, gimnasztika, akrobatika, etc.) sűrítménye, Fehér tüzes, szkreccselt-elektronikus zenéjére. Noha a gyermeki énjét kiélni igyekvő ötösfogat fölszabadultnak mutatkozott, nem lett sajátja az ösztön vezérelte mozgásnyelv. Idegenkedik a testük; vélhetnénk, nem erre lettek trenírozva, hogyha mindaz, amit Fehér képvisel, tanítható volna. Ám a „cool”-ság –amint a zseni – nem nekibuzdulás kérdése. Az önismerettel bíró, így pusztán „helyes” fiatalok nem is véreztek el egy erre irányuló,meddő kísérletben. Ellentétben a kúl-(be)csajozós pártról vágyálmodó, magát Jelcinnél jobb táncosnak tartó Mesterházy Attilával, aki a Bikicsunájjal ötvözött, Jacko-féle moonwalkkal vette ostrom alá a Beszterce lakótelepet. Tekintettel adottságaira, belátható, mégsem süvöltheti Hobóval: „Magyar vagyok, kemény legény! Mata Hari, szeress belém!”.

A Rotterdami Táncakadémián is pallérozódott Fejes Ádám műve a holland iskola hatását mutatja. A fél órás Images bár a kortárs tánc egyik legelsodróbb közhelyére épül (az Univerzumban magánosan tipródó, elveszett-töpörtyű ember), mégis igen jó darab, ráadást a tanoncok azonosultak is vele. Az ismétlődő, rebbenékeny mozdulatokból, hatásos képekből álló munka kiválóan harmonizál Kunert Péter pompás muzsikájával. A bő szárú, fekete gatyát viselő, félmeztelen fiúk és a rafinált, aranyszínű sort-miniszoknyás, szépséges fehérnépek derekas munkát végeztek, mozdulataik kiérleltek. A szinkronmozgást azonban, Magilla Gorillával szólva, még gyakorolni kell. Vigaszul: a szinkronúszásban már bevezették az egyéni kategóriát, bizonyítván, önmagunkkal összhangban lenni is teljesítmény. A koreográfia viszszatérő eleme, mikor a rázkódó táncosok a combjukat ütögetik. Az autizmust idéző mozdulatsor váratlan és megindító. Fejes pillanatra fölvillantja, hajszál választja el a „normalitást” a „sérült” léttől. Mindez jelképes erejű az olyan műhelyszínház esetében, amely zárolással nyitja az évadot.

„Kommunikáció, tehetség, innováció, kutatás”