A jelenlevő szakemberek egyike sem becsülte le ezek szerepét, de azért kiderült szavaikból, a kampányok nálunk legfeljebb átmenetileg csigázzák fel az olvasási kedvet. Tartósan aligha. De az is szóba került: több a regionális és helyi kezdeményezés az olvasás, és azon keresztül a kisközösségi kapcsolatok erősítésére, mint amennyiről hallunk, tudunk. Nemes Erzsébet, a KSH könyvtárának főigazgatója és az Olvasókörök Szövetségének elnöke például elmondta, a tíz éve rendezett országosOlvasás Évében vagy a későbbi Nagy Könyv-játék idején életre hívott olvasókörök többsége mára megszűnt. Viszont működnek olyan csoportok, amelyek a XIX–XX. századi hazai olvasókörök helyén, azok mintegy folytatásaként alakultak újjá (gyakran a hajdani paraszti, ipartestületi olvasókörtagok leszármazottainak részvételével).

Az országos kampányokkal leginkább az a baj, hogy ritkák és erőtlenek. Kevés támogatást kapnak. Zentai Péter László, a könyves egyesülés igazgatója említette: az Olvasás Éve mintáját, a brit kampányt 1998–1999-ben az angol Posta 6 milliárd (!) forintnak megfelelő összeggel támogatta. A magyar akciót, noha az akkori kormányzat vette szárnyai alá, a szigetországi összegnek mindössze 1 százalékából rendezték. A könyves egyesülés mostanában leginkább a parkoló pályára futtatott Márai-könyvprogram kezdemé-

nyezőjeként kerül szóba, ám az elsikkad, hogy három éve több pontból álló programot terjesztett elő, ebből csak az egyik a Márai-csomag. Régóta szorgalmazza például – német mintára – egy magyarországi olvasási közalapítvány létrehozását, amely átfogóan gondozhatná a hazai olvasáskultúra ügyét. A németeket is sokkhatásként érte a PISA-felmérés eredménye, amely ott is súlyos gondokra hívta föl a figyelmet, és alapítványuk különféle programokat indított be ennek hatására.Mellesleg ott a köztársasági elnök az alapítvány elnöke. A magyar egyesülés még államelnökként Mádl Ferencet kérte föl, aki akkor úgy vélte, hivatalával összeegyeztethetetlen ilyen tisztség. Most Schmitt Pálnál lobbiznak, aki kiemelt fontosságúnak nevezte a magyar nyelv védelmét: szép gesztus lenne, ha élére állna egy ilyen alapítvány létrehozásának.

Merthogy nem a kampányok a legfontosabbak, hanem az, hogy a társadalom folyamatosan és intézményesen törődjön az olvasáskultúrával. Mert annak állapota fokozatosan romlik. Az eszmecserén Gereben Ferenc olvasásszociológus emlékeztetett a csaknem fél évszázada folyó hazai kutatások mutatta zuhanó trendre. Amíg 1964-ben a hazai lakosság 60 százaléka legalább egy könyvet elolvasott évente, és ez az arány öt év múlva már 65 százalékra duzzadt, az ezredfordulóra – persze a kereskedelmi tévék beindulása és a bulvárlapok elterjedése után – fordulat következett be: a könyvolvasók tábora 48 százalékra zsugorodott, majd 2005-re még tovább, 40-re. Jelenleg a fiatalok és a nők többet olvasnak, mint az idősebbek és a férfiak, de az ő táboruk is kisebb, és ritkábban vesznek kézbe könyvet, mint korábban – állítja a kutató. Érdekes szempontra hívta föl a figyelmet az ELTE-n és egy gimnáziumban egyaránt tanító Győri János, a Magyar Olvasástársaság elnöke. Úgy látja, a diákok körében nem számít „férfias” cselekedetnek a könyvolvasás, ezért a pedagógusnak kell bizonyítania ennek ellenkezőjét. Persze a családi környezet és az iskola döntő befolyást gyakorol az olvasási szokások kialakulására. Fodor Péter, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója súlyos gondként említette, hogy manapság csak 12 éves korukra érik el a gyerekek a biztonságos olvasás képességét (ha egyáltalán elérik). Jó pár év kiesik tehát, mialatt nem szerzik meg azokat az olvasmányélményeket, amelyek akár egy életre elkísérhetnék, inspirálhatnák őket.

Sorolhatnánk az elhangzott magvas megállapításokat, ám hiányérzetünk is támadt. Manapság az olvasás egyre inkább a világhálón megjelenő szövegek böngészését jelenti, ideértve irodalmi műveket is. És bizony, az új korszak már megérdemli, hogy mérlegre tegyék.