Könnyűzene komoly fekvésben
Pejtsik Péter eleinte húzódozott: a Hair olyan emblematikus mű, amellyel az ember eleve óvatos, emellett az 1967-es Broadway-előadás hangszeres kísérete, noha persze organikus és hangulatos, annyira nagyvonalú, mondhatni hanyag, hogy egyszerűen nem tűnt átültethetőnek. De aztán győzött a darab. Hogy miért? Főként, mert mondandója ma is időszerű, dallamvilága pedig 43 év után is ismerősen, kellemesen cseng – avatott be a különös vállalkozás előtörténetébe a stílusok és műfajok közt gyakran és szívesen át-átjáró, kísérletező kedvű After Crying együttes alapítója, akinek a Musica Sonora zenekar vezetője, Gyűrű Géza vetette fel az átfogalmazás ötletét.
A klasszikus hangzású, kizárólag klasszikus hangszerekre és klaszszikus képzésen átesett muzsikusokra, énekesekre írt, leginkább oratorikus musicalnek, de még ennél is inkább Hairatóriumnak nevezhető mű tűpontosan követi az eredeti énekdallamokat, sőt Pejtsik néhol még az előadói gesztusokat is átvette az ősverzióból, pusztán egy-egy barokk zárlatot vagy kadenciát adott hozzá néhány tételhez. A zenekari szólamoknak azonban csak néhány jellegzetes motívumát hagyta meg, a kórus a haladó barokk hagyományokhoz hűen gyakran polifonikusan szólaltatja meg az ismert dallamokat. Az átdolgozó-komponista az eredeti 32 dalából tizenötöt formált egy tucat tétellé, az obszcén szövegű Sodomy csak instrumentálisan csendül fel.
Pejtsik Péter célja az újrafogalmazással elsősorban a játék volt, de reméli, hogy azt is bizonyítja: hibás és káros az az értékítéletet is sugalló felfogás, amely szerint az ún. komoly és az ún. könnyűzene élesen elválik egymástól. Az eredeti darab egyes Shakespeare-től idézett szövegrészleteinek megzenésítésében eleve is érezhető némi szerzői archaizálás – jegyezte meg.
A komponista, aki sok más könynyebb darab között az Abba együttes Super Trooperjéről vagy a Let it snow című slágerről tudná a leginkább elképzelni, hogy hozzányúlna (az előbbiből álolasz áriát, az utóbbiból Haydn-stílű vadászjelenetet írna), elsősorban a Hair-barátoknak ajánlja művét. Aztán azoknak, akik utálják amusicalt, viszont szeretik a barokk oratóriumot, de általában mindazoknak, akik fogékonyak a szellemi kalandokra. A Hairatórium eddig négyszer hangzott el a Musica Sonora és a Semmelweis Kórus előadásában – utoljára augusztusban a városligeti Vajdahunyadvárában volt hallható –, és nemrég CD-n is kiadták. Hasonló vállalkozásra nincs igazán példa a zenetörténetben. Az ún. komolyzene azonban mindig is szívesen merített a könnyebből. Ezzel már Johann Sebastian Bachnál – például a Goldberg-variációkban – találkozhat a hallgató, itt népies dallamok köszönnek vissza, vagy Händelnél, aki A kovács címmel egy konkrét nótára írt variációkat. És persze Mozart sem szakadt el a néptől: van olyan darabja, amelyet egy korabeli francia sanzon ihletett. Ez magától értetődő, hiszen a XIX. század végéig nem létezett a komoly- és a könynyűzene fogalma, az emberek ugyanis mindenekelőtt táncolni akartak a zenére. A szerzők tehát elsősorban ezt az igényt igyekeztek kiszolgálni – magyarázta érdeklődésünkre Breuer János zenetörténész.
Később is bőven akadt példa e merítkezésre. Ott van például Brahms, aki többek között egy katonadalt is feldolgozott, Mahler, aki gyakorlatilag telepakolta szimfóniáit a Monarchia tánczenéinek dalllamaival, Sztravinszkij, aki két ragtime-ot is írt, Ebony Concerto című műve pedig kifejezetten dszesszes hangzású. Bartók Concertójában – igaz, szinte felismerhetetlenül – egy operett betétdal, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország... kezdetű melódia csendül fel, Darius Milhaud francia zeneszerző pedig Dél-amerikai ritmusok és dallamok bűvöletében írta meg ugyancsak veretesnek tartott Saudad do Brasil című opuszát. És sorolhatnánk.
Egy sor olyan komponista van mindemellett, akinél nem is annyira aművekben, hanem az életműben keveregnekkavarognak a műfajok. A legismertebb közülük nyilván Leonard Bernstein, akit a legtöbben a Rómeó és Júlia nyomán írt West Side Story-nak köszönhetően ismernek, miközben a zeneirodalom egyik legsikeresebb kortárs szerzők között tartja számon. De ilyen a kétszeres Kossuth-díjas és számos más rangos elismeréssel kitüntetett Farkas Ferenc is, akinek művei közt ugyanúgy találunk szimfóniát, vígoperát, mint operettet. Vagy Hidas Frigyes, aki több oratórium és még több versenymű mellett a Szomszédok című teleregény kísérőzenéjét is megírta. Ránki György, Petrovics Emil vagy Vujicsics Tihamér ugyancsak több, különféle műfajú filmzenét adott a világnak.
A nehezebb tehát gyakran táplálkozott a könnyebből, de ez fordítva is igaz, Breuer János szerint semmi olyan nincs a könnyűzenében, ami a komolyzenében korábban ne lett volna, utalva egyebek mellett a hangszerekre, például szaxofonra vagy szintetizátorra, amelynek őseit Karlheinz Stockhausen vagy Pierre Boulez már fél évszázaddal ezelőtt szívesen használták, vagy általában az elektromos hangzásra, amellyel a komponisták a távoli 1920-as években kezdtek el kísérletezni. Vannak műfaji előzmények is, például a divatos zörejzene sem mai találmány, egy George Antheil nevű amerikai mester, aki ugyancsak a 20-as években Párizsban repülőgépmotorok dübörgésére írt darabot (igaz, csak egyszer mutatták be), és persze nem lehet kihagyni Debussyt, akinek harmóniái a dzsesszben élnek tovább. Nincsenek tehát magasfeszültségű drótkerítések a műfajok, stílusok között – összegzett Breuer.
A Beatles megalakulásának ötvenedik évfordulójára emlékezik októben 28-án, a Royal Albert Hallban a londoni Royal Philharmonic Orchestra, amely komolyzenei köntösbe öltözteti John Lennon és Paul McCartney leghíresebb szerzeményeit. Noha az ilyen stílusú feldolgozás ötlete nem új keletű – a liverpooli együttes slágereit már dolgozták fel szimfonikus zenekarok –, a klasszikus muzsika és a hatvanas évek rockzenéjének rajongói most először élvezhetik élőben a műfajok keveredését. (MTI)
