A pillanat finomságát, különlegességét, ha úgy tetszik, hangulatát, ízét próbáld megfogni. Közben pedig ne csak egy-egy hangban gondolkodj, hanem egész mondatokban – magyarázza a Zeneakadémia megfakult kupolatermében egyik növendékének, s nagyjából ugyanez a megközelítés érvényes Csalog Gábor valamennyi koncertjére és hanglemezére. Technikában, tudásban, vízióban. Tipikusan az a művész, akit a jelen kevésbé díjaz, a jövő azonban kellőképp értékel majd, a ma keveseket vonzó szellemi magatartását és zongorajátékát a holnap egyetemein tanítani fogják. Ő meg minderre csak a vállát vonogatja, és összpontosít a következő feladatra.

Sajátosan vegyül benne szülei eltérő karaktere: egyfelől régészként, néprajzosként, íróként és szociológusként tevékeny (1997-ben elhunyt) édesapja, Csalog Zsolt sokarcúsága és folytonos változáskényszere, másfelől Herder-díjas néprajzos édesanyja, Pócs Éva tudós elmélyülése és kitartása. Klasszikus zene vette körül születése óta abban a német, szerb, szlovák és székely gyökerekkel is rendelkező családban, amelyben a muzsika szeretete amúgy is végigkísérte a tudósokban, papokban és tanárokban bővelkedő generációkat. Még ha szülei elitista szemléletétől néha szabadulni próbál is. Kikapcsolódásként szívesen hallgat dzsesszt, például Billie Holidayt és Oscar Petersont, de akár olyan műfajokon átívelő előadót is, mintTom Waits.

Gyerekként sem számított könnyű esetnek, hol magántanuló volt, hol iskolakerülő, délelőttönként például előszeretettel járt moziba. Az egyetlen kivételt a zene jelentette, az teljességgel magával ragadta, persze e téren sem az volt a jellemző, hogy a leckét gyakorolja. Szerencsére tanárai békén hagyták, engedték a különutakat, s az idő őket igazolta: tizenhárom évesen bekerült a „különleges tehetségek” előkészítő tagozatára, tizenhét évesen a Zeneakadémiára, ahol olyan művészegyéniségek keze alatt formálódott, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András vagy Földes Imre.

A diploma megszerzése után mégis hiányérzete maradt, ezért – Magyarországról másodmagával – a korszak talán leghíresebb zongoratanárához, Sebők Györgyhöz járt évekig az Indiana Egyetemre. Mindez a rendszerváltás előtt sokkalta nagyobb jelentőséggel bírt: az akkori politikailag és kulturálisan zárt világból kilépve, Bloomington kellő szabadságot, nyitott légkört és nemzetközi társaságot hozott számára. Bár Amerika több szempontból csábította maradásra, 1987-ben mégis úgy érezte, az ő kulturális közege itthon van. Amit ő akar és tud, az a leginkább Magyarországon működik. Tehetsége, felkészültsége a világ legpatinásabb koncerttermeire jogosította volna fel, a nemzetközi karrier mégsem foglalkoztatta: mindig jobban érdekelték maguk a darabok, mint az, hogy hol játssza el őket.

Húszas éveiben a leginkább a blattolás inspirálta, a rácsodálkozás öröme, amikor ismeretlen művet kottából játszik. Sokáig úgy gondolta, egy darab végső és tökéletes formáját épp akkor nyeri el, amikor először találkozik vele. Utána már csak ronthat rajta, játéka gépiessé, mesterkéltté válhat. Ami így nyilván nem igaz – és Csalogban amúgy is megvan a képesség, hogy felülbírálja korábbi énjét és nézeteit –, de a blattolás kíváncsi, friss és őszinte hozzáállását igyekszik megőrizni akkor is, amikor egy-egy darabba mélyebbre merül. Hogy a hallgató úgy érezze, tényleg akkor és ott történik minden. A felfedezés fültanúja lehet, nem a rutiné.

Bő három évtizedes pályája során végig igyekezett kerülni az elvárhatót, a kiszámíthatót.Más sikeres zongoraművészszel szemben ő sosem szakosodott egyegy korszakra, szerzőre, stílusra, inkább befelé figyelt, és érdeklődésének megfelelően válogatott. Annak, hogy bizonyos életszakaszában, élethelyzetében épp kire irányult a figyelme, kizárólag érzelmi indítékai voltak. Abban a pillanatban, amikor a beskatulyázódás szele megcsapta, azonnal továbbállt. De mondhatnám úgy is: Csalog Gábor gyakorta a szabadság vágyának a rabja. Nem is tiltakozik ellene, mondja, ez alkat kérdése, ő így képes működni.

Első önálló zeneakadémiai koncertjén (1987-ben a Kisteremben) még eléggé szabványműsort játszott, később azonban tudatosan válogatott, törekedett a nem szokványosra. Nem karrierépítési vágyból, pusztán azért, mert ez a módszer jobban izgatta. Érdekes kapcsolódási pontokat fedezett fel kultúrák és szerzők között, rájött, kit kivel érdemes párosítani, akkor is, ha amúgy időben és térben távol állnak egymástól. E mellérendelések pedig finom rezdüléseket keltenek, hisz azáltal, hogy a sokszor játszott Mozart a-moll szonáta előtt John Cage egyik preparált zongorára írt opusza hangzik fel, a jól ismert mű is újszerű fénytörést kap.

Szinténnem általános,mondhatni szembemegy a korszellemmel, hogy különleges összeállítású és rengeteg gyakorlást igénylő koncertműsorait általában egyetlen alkalommal játssza el. Köztük számos, extrém nehézségű művet, például Beethoven Hammerklavierjét vagy a Ligeti-etűdöket. Hogy kihívásból vagy élvezetből? Olyan ez számára, mint a hegymászóknak a Himalája: ott áll, meg kell mászni.

Csalog Gábor a kortárs darabok esetén nélkülözhetetlennek tartja a szerzővel való kapcsolatot, úgy véli, a többszöri viszszajelzés és instrukció az előadónak lényeges többletismeretet és hitelességi lehetőséget ad. Ebből a szempontból szintén tekintélyt parancsoló lista az övé: a magyarok közül Kurtág, Ligeti, Sáry, Csapó, Jeney és Szőllősy szerepel rajta, a külföldi nagy élő kortárs szerzők közül pedig dolgozott az orosz Gubajdulinával, az olasz Sciarrinóval és az osztrák Furrerrel is.

Közülük Kurtág Györgyöt tekinti a legfontosabbnak, aki tanárként ugyanolyan elementáris hatással volt rá fiatalkorában, mint Szvjatoszlav Richter előadóként: minden alkalom felért számára egy kinyilatkoztatással. Később Kurtág zeneszerzői nagysága is tudatosult benne, akinek műveit a nyolcvanas-kilencvenes években sokadmagával próbálta játszani, a többség azonban idővel elkopott, s az ezredfordulóra Csalog azon vette észre magát, hogy hangszerén egyike az alig néhány Kurtág-előadónak. A zeneszerző nyolcvanadik születésnapjára, 2006-ban aztán feljátszotta a teljes Játékok-sorozatot, összesen nyolc nagylemeznyi anyagot, ebből jelent meg azóta két CD.

Szólólemeze viszonylag kevés van, legalábbis a kvalitásához mérten, de legalább sosem kellett kompromisszumot kötnie, mindig azt vehette lemezre, ami épp foglalkoztatta. Amúgy is szerencsésnek tartja magát, hogy miközben a saját útját járhatta, a zenei élet „darálójában” is meg tudta állni a helyét. Hogy a Zeneakadémián, a Művészetek Palotájában, a bonni Beethoven-házban vagy a londoni Wigmore Hallban éppúgy játszott, mint az általa jobban kedvelt alternatív helyeken, például a pesti Trafóban vagy a londoni Prussia Coveban. Közben minden évben Kurtág-kurzust tart – az utóbbi években egy vértesacsai parasztpajtában, tömve helyi és pesti közönséggel.

Mostanában úgy érzi, változás előtt áll, ötvenévesen pályát módosít: zeneszerző lesz. Zeneakadémistaként pár évig tanulta, de aztán a zongoraművész-pálya magával ragadta. A következő fél évet a komponálásnak szeretné szentelni. Fejben már elég határozottak az elképzelései – mondja –, a forma még kétséges, de az biztos, hogy szürrealista zene lesz.

Az elmúlt három évtizedet, a maga végtelenül széles előadói repertoárjával és interaktív tanári gyakorlatával akár felfoghatjuk úgy is, mint a zeneszerzői pályára felkészülés időszakát.

Csalog Gábor eddigi szakmai élete felkészülés volt a zeneszerzésre