Töpreng az ember az új Luc Besson-filmen, töpreng hosszan s reménytelenül. Ami már azért is gyanús, mert az Adéle és a múmiák rejtélye egyáltalán nem töprengős film, önfeledt komédiának szánták, egyetlen nagy rohamnak a rekeszizmok ellen, vagyis igazi kikapcsolós alkotás lenne, pirula a mindennapok ellen. Nyeljük, nyeljük, de se a mindennapok, se a töprengés tárgya nem tűnik el, inkább egyre élesebben és élesebben merül fel: elveszítheti-e valaki a nyilvánvaló tehetségét? Besson filmje némiképp megkerüli a választ, nem a tehetségtelenségről beszél, hanem arról, amikor valaki már nem akar önnön tehetségére hallgatni. Mert fárasztó, strapás, körülményes.

Az Adéle ugyanis sokkal inkább tűnik egy tehetséges ember rutin- vagy fércművének, mint fordítva. Besson ugyanis az utóbbi időben valóban meglehetős rutint szerzett már abban, hogy miként válthatja aprópénzre egykori tehetségét, bár a számok elsőre talán cáfolják ezt.Hiszen forgatókönyvíróként útjára indított két sikeres sorozatot is (Taxi, Szállító), és olyan helyre akciófilmek útját is egyengette, mint az Elrabolva. De mégis, hol vannak ezek az igencsak tiszteletreméltó Metrótól, A nagy kékségtől vagy a Leontól? Hol a már inkább szerethető, mint tisztelhető Ötödik elemtől vagy Jean d’Arctól, amelyekkel a filmvilágra szabadította a ma már csak zombiölőként érvényesülő Milla Jovovichot? Ám még ennek a két filmnek is számos erénye volt: a mesélőkedv valódi önfeledtsége vagy Dustin Hoffman mint a leghatásosabban furdaló Lelkiismeret.

Erényekkel persze az Adéle is rendelkezik. Sőt továbbmegyek: alig van olyan alkatrész, amelyik ne állná meg a helyét önmagában véve. Louise Bourgoin kisasszony remekül hozza a tűzrőlpattant régész-amazont (talán csak az ostor hiányzik a kezéből), a film nem nélkülözi a humort (a legjobb az a poén, amikor a feltámadt múmia piramist hiányol a Louvre udvarából a XX. század elején!), sodrást és franciás könnyedséget, remekül idézi meg a századelő Párizsát. Mégis van úgy, és ezt talán a háziasszonyok tudják a legjobban, hogy kiváló alapanyagokból is lehet unalmas levest főzni. Vagy legalábbis öszszecsapottat. Mert Besson inkább ollóz: az Adéle úgy kezdődik, mintha az Amelie csodálatos életének dramaturgiáját irigyelte volna el, és úgy folytatódik, mintha az Indiana Jonesét. Jó a franciáktól mindig elirigyelhető irónia, ahogy saját rendőrségüket és államfőiket látják, jó, hogy már attól meg lehet különböztetni egy francia komédiát amerikai társától, hogy az előbbiben rendszerint a mellvonal alatt hullámzik a fürdővíz. Zavaró a franciául folyékonyan beszélő múmia, és inkább kuncogásra méltó az ősmadár hátán repkedő Adéle: inkább animációnak tűnik, mint jól sikerült fi lmes trükknek. Kiváló a zárlat humora, a csetlés-botlás, a kosztümök, az ízek, hangulatok, csak épp az a plusz hiányzik, ami ezt a sok részletet egy kicsit megemelné, amely nem bosszantó, hanem élvezhető eleggyé mixelné össze. Mintha Besson a rendezői székét küldte volna el önmaga helyett a forgatásra. Azzal a kissé fölényes tudattal, hogy már ez is megteszi. Elég csak kimondani a varázsigét, és a celluloid megelevenedik. Hát nem. Lehet, hogy múmiához elég, de mozgóképhez sajnos édeskevés.

Louise Bourgoin remekül hozza a tűzrőlpattant régész-amazont