– Elszámoltam magam. Mármint nem 16 500 kilométer lesz a teljes táv. Nem kalkuláltam bele, hogy van egy csomó olyan útszakasz, amit többször is meg kell tennem. Úgyhogy a végére összejöhet 18-20 ezer kilométer is – mondja Bojtos István.

Csepereg az eső, még sincs rajta esőkabát. Előző nap ellopták tőle. Már meg sem lepődött, hiszen amióta májusban elindult Zalaegerszegről, szép hosszú lista kerekedett az ellopott tárgyakból. Négy hónap alatt eltűnt hét pólója, egy pár váltócipője, öt pár zoknija, egy törülközője, három alsónadrágja (!) és három kerékpárlámpája. Esténként általában sikerül zárt helyre tennie a biciklit, úgyhogy leginkább akkor szokták kifosztani, amikor éppen egy település polgármesteri hivatalában tartózkodik. Oda ugyanis csak elvétve engedik be kerékpárral.

Márpedig Bojtos István naponta több polgármesterhez is bekopogtat. Önként vállalt missziójának ugyanis az a lényege, hogy körbebiciklizi az országot, felkeresi az összes települést, hogy így hívja fel a figyelmet a mozgáskorlátozottak helyzetének javítására, a közintézmények akadálymentesítésének fontosságára.

Amikor Bojtos István a kerékpárján ül, nem látszik rajta semmi szokatlan. Hosszú nadrágja eltakarja a bal lábát, így nem látni, hogy a lábszára egy művégtagban végződik. Ha viszont leszáll a biciklijéről, és a botjára támaszkodva bicegni kezd, titkolni sem tudná, hogy mozgássérült. Igaz, nem is akarja.

– Semmire sem emlékszem a balesetből – mondja. – És nem azért, mert régen volt. Néhány nappal az eset után is csupán annyi emlékképem volt, hogy a semmiből egyszer csak felbukkan egy kamion, aztán egy hatalmas puffanás, és kész. A rendőrségi vizsgálat annyit derített ki, hogy a török kamionos elaludt a volánnál. Amikor a kórházban felébredtem, és elmondták, hogy boka fölött amputálni kellett a bal lábamat, fel sem fogtam a dolgot. Eltelt két hét, mire kétségbeestem. Akkor döbbentem rá, hogy az addigi életemnek egyszer és mindenkorra vége.

A baleset Bojtos István szülővárosában, Balassagyarmaton történt 1991-ben. Addig két szenvedély töltötte ki az életét: a munkája és a kézilabda. Az már gyerekként sem volt kérdés számára, hogy az édesapja szakmáját folytatva szobafestő lesz, de tizenegy éves korától válogatott kézilabdakapusként is el tudta volna képzelni az életét.

– Végül csak a másodosztályig jutottam, viszont a balesetemig igazolt játékos maradtam – meséli. – A kézilabda annyira lekötötte az időmet, hogy nem lettem önálló szobafestő, általában maszekok mellett vállaltam munkát. Az amputáció után a sportolásra nem gondolhattam többé, de festő se maradhattam, hiszen láb nélkül nem tudtam létrázni.

Nehéz évek jöttek. A mozgáskorlátozott férfiban a családja – Márta, a felesége és két fia – próbálta tartani a lelket. A kilencvenes években albérletről albérletre járva az ország különböző pontjain bukkantak fel attól függően, hogy az ápolónőként dolgozó Márta éppen hol kapott munkát. Egy idő után István sem akart otthon ücsörögni.

– Egy pesti rehabilitációs központban egyszer megláttam, ahogy két kerekes székes férfi ádáz teniszmeccset vívott egymással – mondja. – Elszégyelltem magam. Elvégre én is sportoló volnék, vagy mi! Eldöntöttem, hogy talpra állok! Mindenféle értelemben. Elkezdtem erősíteni magam, és alkalmi munkákat kerestem. Találtam is: kertet ástam, fát szedtem az erdőn, aki kérte, annak fel is aprítottam a tüzelőt, de olyan festéseket is elvállaltam, ahol nem kellett létrázni.

Tíz évvel ezelőtt újabb fordulatot vett az élete. Akkoriban Bojtosék Zalaszentgróton laktak. Egy napon az általános iskolás fia azzal a kéréssel állított haza, hogy szeretne egy görkorcsolyát. Ja, és azt is szeretné, ha az édesapja tanítaná meg használni. Bojtos István lábán korábban még soha nem volt korcsolya. Titokban elment a boltba, és kipróbálta, hogy ha erősen rászorítja a lábszárára a korcsolyát, akkor nem esik le. Vett egy párat.

– Esténként, amikor a fiam elaludt, a feleségemmel lementünk az üres térre, hogy megtanuljak korcsolyázni. Nem akartam nappal égetni magam mások előtt. Az első héten anynyit estem-keltem, hogy tele lettem lila foltokkal. Aztán a harmadik héten már egész jól ment a dolog. Amikor a feleségem egyszer elküldött tejért a boltba, felcsatoltam a korcsolyát. Fantasztikus érzés volt. Az emberek, akik tudták, hogy mozgássérült vagyok, elképedtek. Akkor jöttem rá, hogy egy amputált lábú görkorcsolyás férfira kíváncsiak az emberek. Odafigyelnek rá és talán arra is, amit mondani akar.

Bojtos István mondani akart valamit. Nem valami bonyolult dolgot, csak annyit, hogy az egészséges emberek figyeljenek oda a sérült társaikra, vegyék észre a környezetükben élő segítségre szorulókat, és tegyenek meg mindent a közintézmények akadálymentesítéséért. Felcsatolta a görkorcsolyáját, és 2000 nyarán két hónap alatt körbekorcsolyázta Magyarországot a határok mentén. Jól kalkulált: annak idején tele volt a missziójával a média.

Aztán évtizednyi csend következett. Végül tavaly egy újabb nagy vállalkozás tervezésébe fogott. Azt mondja, az elmúlt években rengetegen keresték meg őt azzal a panasszal, hogy 2005 után lelassult az országban a közintézmények akadálymentesítése, mintha újra háttérbe szorultak volna a mozgáskorlátozottak problémái. Úgy döntött, a tíz évvel ezelőttinél is nagyobb szabású akcióba kezd: körbekerékpározza Magyarországot, elmegy minden településre.

Májusban indult útnak ismét Zalaegerszegről, és októberben oda is érkezik vissza. Naponta átlagosan 80-100 kilométert tesz meg. Zamárdiban találkoztunk vele, addigra már túl volt tízezer kilométeren és 1826 településen. Aznap Siófokról indult, majd némi kacskaringó után Balatonföldváron pihent meg. Mint mindig, hajnali ötkor ébredt, nagyjából hétre végzett az öltözködéssel, a művégtag felcsatolásával, a reggelivel, a kerékpár átvizsgálásával, a csomagok felkötözésével. Fél nyolc körül indult el, tizenöt település meglátogatását tervezte be. Útja során egy GPS-szel méri a megtett távolságot, esténként feljegyezi az aznapi szakaszt.

– Csak ott jelentkezem be előre, ahol szeretnék megszállni – mondja. –A legtöbb helyen a polgármester szívesen segít: hol egy diákkollégiumban, hol egy motelban, esetleg egy magánháznál szállásolnak el. Pénzt nem kérnek, sőt sokszor vacsorát és reggelit is kapok.

Az útjába eső településekre azonban bejelentés nélkül érkezik meg. Első útja mindenhol a polgármesteri hivatalba vezet, ahol a polgármestert, az alpolgármestert vagy a jegyzőt keresi. Ha egyikük sincs bent, akkor a szociális ügyekért felelős ügyintézőt.

– Aztán előadom, hogy miért is biciklizek körbe az országban, kikérdezem a vendéglátót, hogy hány mozgássérült él az adott településen, megoldották-e a közintézményekben az akadálymentesítést, milyen segítségre lenne szükségük a helyzet javításához. Szerintem nekem ma már pontosabb és naprakészebb az adatbázisom, mint bármelyik országos hivatalnak.

Bojtos István szerint a helyzet felemás: akadnak olyan települések, ahol a mozgáskorlátozottak minden közösségi teret képesek segítség nélkül használni, de olyan helyen is járt, ahol egyetlen közintézménybe sem juthatnak be maguktól a kerekes székesek. Akadt olyan kisváros, ahol a polgármester megszakította a szabadságát, hogy kezet rázhasson vele, de olyan településre is eljutott, ahol a portás nem engedte be a hivatalba. Azt mondta neki, mivel nem odavalósi, nincs ott mit keresnie.

– Az utam során szerte az országban több ezren állítottak meg és tették fel a kérdést: miért csinálom ezt az egészet? És én külön-külön mindenkinek elmagyaráztam a dolgot. Ez azt jelenti, hogy ez a több ezer ember ma valószínűleg többet ért a mozgássérültek problémáiból, mint annak előtte. Ha így van, akkor megéri tekerni.