Erik Gedeon svájci-svéd író-zeneszerző-rendező megírta és most meg is rendezi az „Ingvar!, avagy egy zenés bútormese” című művét, azaz Ingvar Kamprad és az IKEA dalban elmondott történetét. „Ingvar, aki hordom a nevet, – Kampradnak hívják felmenőimet, – Elmtarydben nevelkedtem – Agunnarydben született meg a remény…” – énekli a Kampradot játszó színész, és a kórus tizenkétszer (!) meg is ismétli: „IKEA, IKEA…”

A történet a börzén kezdődik. A rossz napot záró tőzsdecápák a veszteségen sopánkodnak, majd az egyikük, a reményt felélesztendő, mesélni kezdi Ingvar Kamprad, a „jó kapitalista” életét: a semmiből kezdte, hatévesen tollakkal üzletelt, iskola helyett a hasznot kergette, tizenévesen bútorokat adott el postai megrendelésre, és rájött, hogy az elemeire bontott bútor kevesebb helyet foglal el, olcsóbban szállítható…

Ő az, aki – a darab szerint – „ellenzi a rablókapitalizmust”, ő a jó kapitalista, aki „vallást alapít”. Az IKEA dolgozói ma sem járhatnak taxin, nem utazhatnak első osztályon, nem ehetnek drága éttermekben, mert az önmagához is fukar főnökük ezt várja el tőlük. Bár milliárdos, turistaosztályon repül, bisztrókban eszik, olcsó szállodákban hál, a parkolásért elvből nem fizet, és a pénzét adóparadicsomokba menekíti. A jézusi jótevő, aki bár évtizedekig keményen alkoholizált, de bebútorozta a „svéd nép otthonát”, majd az egész világét, amúgy pedig Hitler híveként támogatta a nácizmust. A reménybeli néző pedig elmorfondírozhat azon: ez az élet volna akkora közkincs, hogy zenés színművet kell róla írni?

Feltételezem, nem kell, inkább érdemes. Bár a darab nyílt IKEA-reklám, Jesper Larsson, a Stadsteater igazgatója ezt cáfolja. „Remek előadás lesz. Ingvar Kamprad visszahúzódó ember, és nemhogy nem támogatta ezt a darabot, hanem épp csak hogy be nem tiltatta” – állítja kérdésemre igazgató, s a hamburgi Deutsches Sauspielhaus tavalyi sikerét említi. Igen ám, de a hamburgi előadás (Das wunder von Schweden, eine musikalische Möbelsaga) a történetet idézőjelek között mutatta be. Egy színész fejére jávorszarvasmaszkot húztak, a játszók svéd húsgombócot ettek, az egyik színésznő Harisnyás Pippi-frizurát viselt, és így tovább.

A német előadást irónia, angolos humor, mozgás, érdekes színpadképek jellemezték, ami a svéd változatról nem mondható el. A malmői előadás – amint az már a főpróbák alatt kétség kívül látható –statikus, unalmas, mozgásszegény, zeneileg pedig nyomasztó a „svéd népzenei” ihletés.

Sokan már most kijelentik, hogy etikátlan és taszító élő emberről darabot írni, főleg olyanról, akinek az egyetlen erénye a vagyona. Anyagilag persze, bármennyire tagadja is a színházigazgató, még indokolt lehet az történet színrevitele.