A csipkebagoly világhírre tör
Dékáni Árpád rajztanár teremtette meg ugyanis a halasi csipkét az 1900-as évek elején. Kiliti Zsuzsanna azt mondta: a tanár úr biztosan örülne, hiszen ez a kérés azt jelenti, hogy a csipke ma is él, mert képes változni.
A halasiak a szellemi-kulturális világörökség UNESCO által létrehozott listájára szeretnék bejuttatni a halasi csipkevarrás élő hagyományát. Az első nagy lépést megtették: kedden jelentették be, hogy fölkerültek a szellemi-kulturális örökség nemzeti jegyzékére.
Kiskunhalason tényleg élő hagyomány a csipkevarrás. Tizenegy viszonylag ifjú hölgy görnyed az asztal fölé nap mint nap, varrják a kisebb-nagyobb csipkéket, csak ritkán állnak föl, hogy kiegyenesítsék a hátukat. Általában a kisebbeket eladásra, a nagyobbakat kiállításra készítik. A válság a csipkevarrókat is érinti. Nem akkora divat már a csipke, mint a múlt század elején volt néhány évtizedig, de a külföldi és a magyar látogatók azért nemcsak hűtőmágnest és képeslapot, hanem olykor csipkét is vásárolnak a Csipkemúzeum megtekintése után.
Régebben jellemzően 20-25 ezer forintos csipkéket vettek, egy hónapban többet is. Ma, akinek nagyon tetszik a halasi csipke, gyakran az is úgy kezdi: van tízezer forintom, milyen csipkét lehet érte kapni? A legkisebb csipke körülbelül 3 centiméter átmérőjű, ezüstmedálba foglalják bele, hogy el ne veszszen. Egy ilyen apróság „alig” nyolcórai munkával előállítható. A nagyobb csipkék 4-5 ezer munkaóra alatt készülnek el – ezeket mostanában leginkább kiállításokra viszik. A legjobban a 15-20 munkaórás darabok fogynak, figuráikat tekintve bagoly, egér, elefánt, közülük is legnépszerűbb a csipkebagoly. De előfordult, hogy egy kétségbeesett ifjú pár hívta fel Kiliti Zsuzsannát: fémallergiás a menyasszony, meg lehetne-e csipkéből varrni a jegygyűrűt? Persze, hogy meg lehetett: nekiültek, kitalálták, megtervezték, megvarrták.
A csipke divatja a szecesszió egyik oldalhajtása volt. Legyezők, zsabók, mandzsetták, csipkés szélű zsebkendők uralták a női viseletet, de a díszmagyarnak is tartozéka volt a csipkekötény. A csipkére is a szecesszió által kedvelt stilizált növény- és madármotívumokat varrták. Az egyes földrajzi helyeken a környék virágait és madarait, a helyi népművészet kedvelt témáit használták fel. Dékáni Árpád rajztanárként került Kiskunhalasra 1886-ban, de hamarosan a helyi kulturális és közélet egyik mozgatója lett: az iparos ifjak önképzőkörével előadatta A falu rossza című színművet, tervet készített a piactér rendezésére, és gyűjteni kezdte a kiskunhalasi népművészet emlékeit.
László Emőke, Pásztor Emese és Szakál Aurél monográfi ájából kiderül, hogy Halason nem volt számottevő népművészet, de az energikus rajztanár nem ismert lehetetlent: amit nem talált, azt csinált. Elhatározta, hogy megteremti Kiskunhalason az új magyar varrott csipkét. Támogatta ebben egy helyi nagybirtokos, bizonyos Zseny József, aki valahol azt olvasta, hogy „a hunok királynéja” csipkevarrással foglalkozott. A földesúr úgy vélte, a kunok a hunok leszármazottai, és erősen pártolta, hogy teremtsék újjá a kun csipkeművességet. A rajztanár rajzokat készített, amelyeket azonban nem tudott jól megvarrni sem ő maga, sem kézimunkázó családtagjai.
Ha Dékáni Árpád volt a halasi csipke atyja, akkor MarkovitsMária az anyja. Ő bezzeg meg tudta varrni csipkéből a tanár úr rajzait! A hölgy fehérnemű-varrónőként kezdte, de hallatlanul tehetséges volt, így a csipkés kombinék világából először főpapi miseingek varrására invitálták meg, végül pedig a halasi csipke technikájának megteremtésében alkotott maradandót. Nem részletezem a varrási technikákat, mert én sem értettem őket – a lényeg, hogy több mint hatvanféle öltésmintát használnak, és a halasi csipke 100 százalékban kézi munkával készül a mai napig. Volt idő, amikor a halasi csipke nemcsak az iparművészet csodája, hanem elég jó üzlet is volt: ötven halasi szegény leány forgatta a tűt a csipkeműhelyben, és talált magának megélhetést. A divat utóbb kifulladt, a háborúk nem kedveznek a csipkeművészetnek. A Rákosi-korszakban sem a csipke volt a kultúrpolitika szíve csücske, de aztán helyet találtak neki a háziipari szövetkezetek szervezetében. A rendszerváltozás után megint eltelt néhány év, mire az önkormányzatok eljutottak oda, hogy „vonzerőleltárt” készítsenek. Tóth Zoltán, Kiskunhalas polgármestere 2002-ben újíttatta fel a Csipkeházat, mint a város identitásának egyik fontos helyszínét. A ház fenntartásának, a csipkevarrók fizetésének kétharmadát azóta is az önkormányzat fedezi.
Hogy megéri-e a városnak? Pénzben és rövid távon talán nem. A városmarketing szempontjából azonban bizonyosan. Néhány éve 45 női nagykövet és diplomatafeleség kereste fel a Csipkeházat Mádl Dalma asszony meghívására, aki férje köztársasági elnöki megbízatása idején elfogadta a felkérést, hogy legyen a halasi csipke „nagykövete”, és azóta is nagyon komolyan veszi e feladatot.AKülügyminisztérium kulturális főosztálya utazó kiállításokat szervez a halasi csipke legjobb darabjaiból – a 22 nagy tabló jelenleg a washingtoni magyar nagykövetségen látható. A protokollosztály pedig személyre szabott ajándékokat szokott rendelni a csipkeműhelytől.
Kiliti Zsuzsanna hangsúlyozza: a szellemi-kulturális örökségi listára vétellel a halasi csipkevarrás élő hagyományát ismerték el. Bárhol rendeznek csipkekiállítást a világon, legalább egy csipkevarrónő mindenütt megjelenik, élőben figyelhető, amint a keze alatt formálódnak a minták. A csipketurizmus valóságos nyereség a városnak és a csipkéseknek: Lettországtól Japánig számtalan helyre eljutottak, vagy fogadnak onnan vendégeket. Remélik, a világörökségi lista még nagyobb ismertséget hoz, és további nemzetközi lehetőségeket nyit meg előttük.
A csipkevarrás is előidéz tipikus foglalkozási betegségeket, mégis többen jelentkeznének rá, mint ahány hely van. A varrónők némelyike már kislánykorában rendszeresen átszökött a szomszédban lakó csipkevarrónőhöz, mert annyira csodálta, amit csinál.
