M vagy M? Vagy W?
A hökkenés kétirányú volt, egyrészt olyan hangok jöttek a zenekarból, amilyenekhez még mindig nincs szokva a konzervatívabb nézőtér, csattogások, sóhajok, sivítások, a hangszereket nem feltétlenül a rendeltetési módjuknak megfelelően használják, a dobnak a peremét kocogtatják, a hegedű testét ütögetik a vonó végével, a rezekbe csak levegőt lehelnek, de életet már nem. Másfelől persze a hangszereknek az a rendeltetésük, hogy hangokat csaljanak elő belőlük, és ezt meg is tették, és mintha a közönség is érzékelte volna, hogy voltaképpen nincs mitől zavarba jönni, Widmann műve zeneként funkcionált. Nem követhetetlen zeneként, hiszen szívességet tett a szerző nekünk, a koncertnyitányt végig ott tartotta Beethoven közelében, nemcsak a tempójelzéssel, nemcsak a felfokozottsággal, de a konkrét idézetekkel is. Igaz, ami igaz, a mögöttem ülő egy könnyed „hála istennek”-kel nyugtázta a darab végét, és valóban kicsit hosszúnak is tűnt ennyi folyamatos brio játék, mégis, a mű után a pódiumon láthattuk a zeneszerzőt.
Nem zeneszerzőként, az is igaz. De az a rövid hajú, feketébe öltözött, szomorkás arcú klarinétos ő volt, aki Mozartot játszott. Egy másodperc időt hagyott csak, hogy elcsodálkozzunk, ebből a csendes fiatalemberből hogyan jött ki annyi hars és kopp, mert már a másik énje játszott. A másik énje, az előadó harmonikusabban illeszkedett a külsejéhez, Jörg Widmann Mozart versenyművét elegánsan, megdöbbentően hosszú dallamvonalakkal, a visszafogottság erejével játszotta, időnként lesütött szemmel megtörölte az ajkát a keze fejével, aztán folytatta. A zenekar kísért, csak kísért elég jól, ahhoz képest, hogy mennyire kis létszámban volt jelen, meg talán többre nem is volt szükség, Widmann mindent vitt, ahogy a lassú tételt megfújta, látszólag érzelemmentesen, halkan, kiegyenlítetten. Rossz társ Mozart a többi zeneszerzőnek, mindenki erőlködik, trükközik, ötletel, akar valamit mellette.
Mahler is. Az ember nem gondol rá, ha őt hallgatja, pedig takarékos zeneszerző, csak annyit ír, amennyi kell, csak akkora hangszerparkot használ, amekkorára szüksége van, a 4. szimfónia estében még nem is hatalmas a zenekar, csak nagy. Hagyományos német erényeket mutatott az előadás, pontosságot, szakszerűséget, szorgalmat, egyetlen pillanatot leszámítva nem vettem észre, hogy Michael Gielennek és zenekarának bármi gondot jelentene a mű előadása, Mahler pedig, gyakorló karmesterként, semmit sem bízott a véletlenre: ha előadják a szimfóniát, akkor az meg is szólal. Pontosan ez történt. Előadták, megszólalt, nem ragadt rá semmi mahlerista buzogmány, az embernek nem a szívét facsargatták, hanem a figyelmét foglalkoztatták a szólamok, a mélyvonósok, akik máskor döngenek, hogy valami borús, bús aranyfénybe burkolják ezt a zenét, most pontos, fegyelmezett dallamokat játszottak, az első hegedűs olyan, amilyenre minden zenekar vágyakozik, szenvedélyes, ha a maga feladatáról van szó, de közben fi gyel a társakra, még akkor is, ha neki külön szólama van a második tételben, elhangolt hegedűn. Christiane Oelze volt az utolsó tétel énekese, még mindig olyan bájosan fordítja félre a fejét éneklés közben, csak a hangja egy kicsit kevés, kicsit fáradt, a szövegmondása kissé talányos. Aztán, amikor mindezt nagy okosan konstatálta az ember, eljutunk a dal utolsó versszakához, elhalkul minden, a hang megszépül a csöndben, és minden szó világossá válik. Nincs zene, amely ehhez fogható. Nem én mondom, ez a szöveg.
