„Olyan ez, mint egy zenekar: ha több hangszer van, szebben szól” – mondja ifjabb Feszl István a belvárosi optikai üzletben, amelynek egyik sarkában az édesapja, a másikban a lánya sürög-forog. Adrienn optikusként sok mindent tanult, amiről az apja még nem hallott; ifj. Feszl István is sok újdonságot adott át az édesapjának, aki cserébe a szakma régebbi, klasszikus fortélyaival ajándékozta meg.

De nemcsak a mesterségbeli titkokat leste el István a családi üzletben, sokat segített neki az is, hogy felépített vevőkörbe csöppent bele. Aztán persze jöttek a saját vevők, sőt – meséli büszkén – ma már vannak kuncsaftok, akik a lányához ragaszkodnak. Törzsvevőket szerezni szerinte rendkívül fontos, és ennek egyetlen apró titka van: a lehető legjobbat kell nyújtani, a legjobb kiszolgálással.

Kis kitérővel érkezett az optikusok világába ifj. Feszl István, aki gyermekkorától kezdve az autókat imádta. Már a járókában tologatni kezdett bármit, amit a kezébe adtak: az neki autó volt. Az édesapja sosem szólt bele a pályaválasztásba, így aztán adta magát, hogy autógépész szakközépiskolába került. Utána következett a Műszaki Egyetem közlekedésmérnöki kara – három évig dolgozott is mérnökként egy járműipari szövetkezetnél.

Ám nem maradt hatás nélkül az optikai üzlet sem, ahol gyermekként ifj. Feszl István felnőtt. Mindig is szeretett bütykölni, és az optikusi szakmunkásvizsgát már az egyetem alatt letette. A szemüvegkészítésnek a műszaki oldala ragadta meg: egyszerű feladatnak tűnik, de rengetegféle típus és hibalehetőség létezik. Mérnökként dolgozott már, amikor az optikusi mestervizsgát megszerezte – és egyszer csak ő is kikötött a belvárosi boltban, édesapja oldalán.

Még az 1930-as években kezdte a szakmát ipari tanulóként id. Feszl István. A mostani, belvárosi üzlethelyiségben is dolgozott alkalmazottként, az akkori tulajdonosok, Feri bácsi és Lujza néni mellett. 1957-től vette át az üzletet, amely azóta is Feszl Optikaként működik, immár a fia vezetésével.

Gyorsan elcsábította ifj. Feszl Istvánt az optikusi szakma emberi oldala is. Merthogy a vevőkre is igaz: ahány típus, anynyi (hiba)lehetőség. Egy szemvizsgálatnál nagyjából ugyanazokat a mozdulatokat kell elvégeznie, ám az ott ülő ügyfél mindig másként reagál.

Nagyon örül, hogy az apjától még a régi „trükköket” is el tudta sajátítani, amelyeket manapság már nem tanítanak az iskolában; úgy érzi, hogy kezd elveszni az optika kézműves jellege. De a korral is igyekszik lépést tartani – az optikai üzletben az országban elsőként használt a forrasztáshoz lézeres berendezést. Időnként még vidékről is hozzájuk küldenek a kollégák speciális javítani valókat.

És előfordult, hogy ő tanított meg újdonságokat az édesapjának. Hiszen régebben nem voltak például modern csiszológépek, amelyeket be lehetett programozni. István kimondottan élvezi, hogy a technika fejlődésével neki is folyamatosan tanulnia kell.

A vevők habitusára mindig odafigyel a „középső” Feszl, amikor valamilyen szemüveget ajánl. Akadnak például dinamikus emberek, akik széles mozdulattal letépik magukról a szemüveget, és beszélgetés közben lecsapják az asztalra: nekik semmiképpen sem szabad finom, vékony keretet adnia, különben jönnek panaszkodni, hogy már megint eltört.

Egy filmrendezőnek készített egyszer progresszív szemüveget, amely közelre és távolra egyaránt jó, de türelmesen meg kell tanulni használni. Kicsit félt az ifjabb Feszl, mert tudta, hogy a művészemberek az átlagosnál érzékenyebbek – elmagyarázta, hogy két hétig ne is jöjjön vissza, addig úgysem szokja meg. A rendező azonban már másnap berontott az üzlet ajtaján (a Feszl család tagjai rémülten álltak), és elkiáltotta magát, hogy ilyen csodálatos szemüvege még nem volt, csak szeretné megköszönni!

A nyáron fejezte be az optikusi képzést a harmadik generáció, Feszl Adrienn. Bár sem az apja, sem a nagyapja nem noszogatta őt, a gimnázium után nem sokat tétovázott, azonnal letette a szakmunkásvizsgát. És ekkor következett a lényeg: beleszeretett a szakmába. Id. Feszl István azt mondja, külön öröm a számára, hogy a családban senkit sem kellett belekényszerítenie az optikusi munkába – jött ez magától.

Igaz, amikor ifj. Feszl István már mérnökként dolgozott, az édesapja finoman megpróbálta odaédesgetni őt. A mérnökképzés olyan alapokat adott, amelyek egyegy bonyolultabb esetet az optikai üzletben is segítettek megoldani. Nézd meg ezt, nézd meg azt… – kérte a fiát, aki hamar ráébredt, hogy műszaki érdekességekből ott is akad bőven.

„Segít, hogy többen vagyunk, és ha kell, mindenki hozzá tud szólni” – közli egymás szavába vágva a két István. Jó a hangulat az üzletben: Adrienn már csak ezért is szívesen jár dolgozni. A nagyapja azt meséli, egyes vevők annyira szeretnek betérni hozzájuk, hogy néha már azon törik a fejüket, miért is kellene újra eljönniük.

Büszke mosollyal néz hol a lányára, hol az apjára ifj. Feszl István. Átvette, majd átadta az optikusi életet – ennél többet aligha remélt. Egyetlen titkos vágya maradt: a negyedik generáció is az optika bűvkörében éljen.

Meglátjuk.

Szabó Lőrinc

Új szemüveg

(részlet)

Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek?
...Kifizettem az új szemüveget,
s alig léptem ki a boltból, alig
néztem körül az utcán egy kicsit,
ég s föld kivirult: házak, emberek,
az egész világ újjászületett.

Nem győztem nézni. Mintha hirtelen
megrészegedett volna a szemem,
olyan szép volt az első pillanat,
erősebb lettem, frissebb, biztosabb,
s mint egy mennyei festő tárlatán,
úgy bámészkodtam a sok új csodán.

Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika,
a láthatár levetette puha
párázatát, fény s árny kettészakadt,
tündököltek a tiszta vonalak,
és lent a sín és fent a háztető
mind igaz lett, kemény és érthető.